— Judit, jössz-e még utánam?
A nő nem érti, miért énekel a férfi. Eddig is fura volt, de most, hogy kántál is, kezd az este szürreális lenni. De Judit odavan az abszurd helyzetekért, így énekelve felel:
— Megyek, megyek, Kékszakállú!
A fickó szakálla persze nem kék, de valahonnan ez jön a szájára hirtelen. Persze tudja, hogy Gézának hívják, de a romantikus estéhez romantikus név dukál. És férfias.
— Megállsz, Judit? — a férfi még mindig énekel.
— Nem. A szoknyám akadt csak fel — cifrázza ő is a választ, azzal lejjebb húzza apró ruháját.
A férfi tegnap szólította meg, bár már rég kerülgette. Koktélt ittak, és beszélgettek. A férfi csodálattal hallgatta, hogy újságíró. A helyi bulvár lap esküvői rovata is van olyan újságírás, mint bármi más. De ezt persze, megtartotta magának. A férfi meg azt mondta, akkor biztos kíváncsi természet, majd ő mutat neki titkokat, romantikát, így mondta, romantikát, pedig Judit szerint a titkoknak nem sok közük van a romantikához, de izgatta a dolog, hát belement. Útban ide, a férfi a tóparti házáról mesélt neki, ahol rejtélyes, kulcsra zárt szobák várják őt. Metafora, vagy valami ilyesmi. Judit mintha olvasott volna a múltkor erről a kedvenc magazinjában. A „bonyolult férfi lélek” — na persze. Mindenesetre Judit szerette a csodabogarakat. De most tényleg egy ajtó előtt ácsorognak. És énekelnek. Még ő is, pedig botfüle van.
— Nem tudod, mit rejt az ajtó — a férfi színpadias mozdulattal a sor végére kanyarított kódánál bedugja a kulcsot a zárba. (Metafora. Vagy szimbólum? Mindig összekeveri őket. Judit elbambulva cipőjét nézi.) A férfi teátrális mozdulata váratlan káromkodásba torkoll.
— Hogy az a.... — szűri fogai közt a férfi, most először prózában. Azért ez jellemző. Itt ez a jó nő, ő titkokat ígér neki, misztikumot, rejtélyt, erre nem tudja kinyitni ezt az elcseszett ajtót. Az a rohadt zár. Pedig eddig remekül ment. Még énekeltek is. A furcsa dallamot a szomszédban lakó zeneszerzőtől fújta át a szél tegnap este. Azóta motoszkál a fejében.
— Akármit látsz, sose kérdezz — áriázás közben azért tovább próbálkozik a zárral, és miközben a kulccsal bíbelődik, azon gondolkodik, miért is nem foglalkozott komolyan az énekléssel. A mai este után úgy véli, talán még mindig nem késő.
Fordít a kulcson. Nagyot pattan. Beletörött a zárba. Az az istenverte kulcs beletörött. Az istenverte zárba. Beletörött, mint a bicskája az estébe. Kékszakállú elnyom egy kis szekundnyi sóhajt. Ezzel vége. A nőnek. A szexnek.
Judit felsikkant, tágra nyitja szemét. Nem lesz itt titok. Nem lesz itt semmi. (Metafora — gondolja, most már teljes bizonyossággal.)
— Hát, viszlát, Kékszakáll — Judit még mindig énekel. Röhejes ez az egész. Otthagyja a férfit. A zeneszerző háza felé igyekszik. Mi is a neve? Nem emlékszik. Magában tovább dudorászik, és arra gondol, reméli, hogy ők ketten majd, mint a kulcs és a zár…