Először tízen jöttek. Tíz kicsi indián. Fejükön a skalpjuk, skalpjukban a tolluk. Pontosabban a sas tolla. Tíz sastoll, írásra alkalmatlan, repülésre úgyszintén. Tízen jöttek, lassan, megfontoltan lépdeltek felém. Úgy tizenhárom méternyire álltak meg, kört formáztak, dobokat kaptak elő a semmiből, püfölni kezdték, fejhangon énekeltek, toppantottak, roggyantottak. Mellettem Bartók állt meredten, lenyűgözte az indián muzsika. Pontosan egy tucatnyian álltunk hát moccanatlan és révedtünk a zenébe. Nem, nem, korántsem pontosan! Éppen, hogy pontatlanul álltunk tizenketten. Mert a tizenharmadik a varázsló volt. Inkább jakut sámán, mondjuk, egyenesen Szibériából. Tollak, farkak, koponyák csüngtek a köpenyéről. Családjában tizenhárom nemzedékre visszatekintve mindenki sámán volt, ő maga két kezén összesen tizenhárom ujjat viselt: hetet a jobb, hatot a bal kezén. A lábán ezzel szemben egyet sem: lábujjai összenőttek, köröm sem sarjadt belőlük. Mindezt Bartók suttogta nekem titokzatosan, mikor az indiánok felhagytak dobolással, hujjogatással, topogással, s leültek körben, farkasszemet nézni önmagukkal. A jakut sámán keringett köröttük, rázta a csörgőjét, amiből az Erdélyi táncok tizenharmadik tételének melódiái potyogtak ki. Bartók elégedetten hallgatta, vékony arcán elernyedtek az izmok, magas homlokán gyönggyé változott egy verejtékcsepp, végiggurult az orrnyergén, lepottyant a földre. Lehajoltam, fölemeltem, markomba zártam. Mikor kinyitottam, tizenhárom igazgyöngyöt számoltam össze a tenyeremen. Az indiánok szedelőzködtek, elvonultak, a jakut sámán a földbe ásott egy szem babot, levizelte, s ettől a szem szempillantás alatt égig érő paszullyá serdült, amin aztán a varázsló fölkapaszkodott, hívta Bartókot és az indiánokat maga után, a rézbőrűek libasorban indultak a nyomában, és Bartók is búcsút intett nekem. Ment, mendegélt, egyik lába itt, a másik már messze jár. Úgy éreztem, lehunyom, majd újra kinyitom a szemem, tizenhárom csillag ragyog a fejem fölött. A New York-i szállodákban nincs tizenharmadik emelet, hallottam Bartók egyik utolsó, végtelenül szomorú mondatát, éreztem leheletét a fülcimpámon, olyan közel hajolt, hogy halljam, biztosan halljam, tizenhárom órával az altatás után, tizenhárom órával az ébresztés előtt, tizenhárom méterre az állomástól, tizenhárom helyen összekapcsolva a világegyetemmel. A szkafanderem legkülső, tizenharmadik rétege jéggé fagyott éppen az űrhidegben. Zűrhideg van, mégis úrrá leszünk! Fülemben a tíz kicsi indián dobja adja a ritmust az Erdélyi táncok tizenharmadik tételéhez, a tizenhárom ujjú sámán kirázza a csörgőjéből a dallamot, Bartók mosolyog, az égig érő paszuly éppen az égig ér, ahol én lebegek súlytalanul és csukott szemmel káprázva, tizenhárom órája már, tizenhárom órája még...