− Húszezer Eurót fizetünk érte — ismételte meg a felemás szemű férfi. — Nem elég?
Elégnek éppen elég, gondolta Prokopp, csak az a kérdés, mire. A becsületért kevés. (Bár azt, hogy ezt pontosan miként is gondolja, nehezen tudta volna megmagyarázni.)
− Nézze, Prokopp úr — kapcsolódott be a társalgásba az ősz hajú úriember, aki eddig csöndesen meghúzódott a háttérben. — Nekem ez a kotta megér többet is. Mondja, mennyiért hajlandó megválni tőle?
− A dédapám egyetlen hagyatéka ez a zenemű — morogta Prokopp. − Az egyedüli, ami a birtokomban van — pontosított.
− Nem gondolja, hogy a kedves dédpapa nem azért írta ezt a darabot, hogy maga ücsörögjön rajta? — vonta föl dús szemöldökét az idős úr.
− Valamiért csak a nagyanyámra hagyta, nem másra. Mondjuk egy zenekarra — vonogatta a vállát Prokopp.
− Nézze, a felesége akkor már munkatáborban volt…
− A spanyol cafat, a nagymama csak így emlegette — vágott közbe Prokopp.
− Ez most nem lényeges.
− Magának talán nem. A nagyanyámnak az volt. Tudja, ő mutatta meg neki a verset, ő fordította le, ő találta ki, milyen vicces lenne, ha ő maga írná meg a Péter és a farkas parafrázisát. A nagyanyám, senki más! Olyan, mintha ő maga szerezte volna ezt a zenét… Majdnem olyan…
− Azonban nem ő szerezte, hanem az Ön nagyatyja. — Az ősz férfiú az utolsó szót némiképp gúnyosan nyomta meg. Prokopp azonban úgy tett, mintha észre sem vette volna az iróniát.
− Aki a létezésemről sem tudott, ahogyan az apámról sem.
− Nem tehet róla, hogy meghalt.
− Arról nem, ez tény — bólintott Prokopp. — Arról leginkább Zsdanov tehet. Arról meg az idióta életrajzírói, hogy mindenki azt hiszi, a neje táborba zárása rendítette meg az egészségét. Holott igazából az viselte meg, hogy nem mutathatja meg a nagymamámnak a Petike és a farkast. Ezért csempésztette ki hozzá azzal az ezredessel, amikor elérkezett a halál.
− Nézze, én elhiszem, hogy így történt, bár akadnak, akik szerint az Ön nagyanyja eltulajdonította a kottát…
− Ugyanezek állítják, hogy a nagyanyám egyszerű cseléd volt a nagyapámnál, semmi több! Nagy tévedés! Mit gondol, a spanyol cafatot miért vitték munkatáborba? Meg akartak tőle szabadulni, ennyi. A nagyszüleim.
− Amikor elvitték, a nagyanyja már nem élt Moszkvában.
Prokopp megvetően legyintett.
− Nem sokkal előtte kellett hazautaznia családi ügyben, de ez véletlen egybeesés, szerencsétlen körülmény, nem bizonyít semmit.
− Nem szeretné hallani ezt a muzsikát?
− Nem. Nem szeretném.
− Bele sem pillanthatok a kottába?
Prokopp egy gyűrött fénymásolatot húzott elő a zsebéből, az őszes úr orra alá tolta. Az mohón olvasni, majd kisvártatva dúdolni kezdte. Aztán megrázta a fejét.
− Ez nem lehet — jelentette ki. — Ez nem származhat tőle.
Prokopp fensőbbségesen mosolygott.
− Nem, ez nem lehet az a Petike és a farkas — rázta a fejét hevesen az idős férfi. — Már ha az egyáltalán létezik… Ez egy gyönge szerzemény, Kaffka Margit versét is primitíven fordították oroszra…
Prokopp ajkáról nem tűnt el a mosoly. A papírt visszahúzta a másik arca elől, apró darabokra tépte, és a zsebébe süllyesztette.
− Ne is próbálkozzon, nem kapja meg. Nincs alku.
− Ha eladja nekem, kiderülhet az igazság!
− Én tudom, mi az igazság — emelkedett föl Prokopp, és úgy vonult ki a helyiségből, akár egy gróf.