Egész életembe vesztes voltam. Kis nyomorult. A hülye szerencsétlen. Ahogy szokták mondani, nekem mindig a megkent oldalára esik a zsíroskenyér. Baromira szorít a bilincs. Vajon tudja az őr, hogy mennyire fáj?
— Felügyelő úr, kérem, rohadtul fáj, kérem, csináljon vele valamit, mert mindjárt ordítok, eltörik a csuklóm. — Nem válaszol, röhög. Mit akarnak még hallani tőlem?
Tegnap az öreg őr, a Körber nyomta a kezembe az idézést. Nem is értem. Elmondták, le is írták, hogy szándékos emberölést csináltam, ezért tartanak itt. Senkit nem érdekel, hogy nem én löktem azt a szerencsétlent a metró alá. Amikor a rendőr odarohant és lefogott és mindenki kiabált, én fel sem fogtam mi történik, csak bámultam a tömeggel, hogy mi ez. Láttam azt a sok vért azon a csöves nőn, a kerekek között. Aztán már mindenki engem rángatott, azonnal ütöttek, ahol értek. Amikor már a kövön feküdtem, rúgtak is. Teljesen lebénultam, nem értettem, hogy mi történik. Vicsorgó arcokat láttam, a közelbe lévők ahol értek, ütöttek, vertek.
A sunyi sapkás persze már rég el is tűnt. Amikor jött a kocsi, a rohadék jobbkezét láttam, inkább éreztem, hogy tolakszik és átnyúl a hónom alatt. Lök, aztán már ott se volt. A nő, mint egy rongydarab repült. Mindenki sikított, ordított s én máris hátracsavart kézzel álltam, vagy tízen rángattak, ütöttek. Akkor elbőgtem magam a fájdalomtól, a rémülettől. Már vittek is. Két rendőr és az utasok lökdöstek, átkozódtak.
Aztán két napig vacogva féltem a büdös, koszos cellában. Akkor szakadt rám az ég, amikor az első rendőr azt mondta, hogy rohadt gyilkos vagyok, és hogy a börtönben fogok megrohadni. Akkor, azt hiszem, elájultam.
Leöntöttek egy pohár vízzel. Már csak bőgtem. Könyörögtem, mondják meg, mi történt? Miért löktem volna a nőt a sínre, mi okom lett volna rá? Már a húgyfoltot se bántam a nadrágomon, remegett a gyomrom a félelemtől. Én életemben nem bántottam senkit, mindig engem szoktak bántani. Az általánosba mondta először az egyik tanár, hogy te szerencsétlen, te mindig vesztes leszel. Akkor éppen megvertek a szünetben. Három hetedikes, csak úgy, mert én voltam a közelbe. Az ijedtségtől megbénulok, nem tudok visszaütni, védekezni se. Lassan száradt a vér az orromon, szipogtam és bőgtem. Aztán ez így. Mindig így megy. Azóta is.
Próbálom ezeknek mondani, hogy mire emlékszek, a sunyipofájú sapkásra, ahogy mögöttem állt. Remeg a hangom, félek ezektől. Látom, ők már eldöntötték, hogy hogy volt. A mondatot sem tudom befejezni. Hatalmas pofont ad a hátul álló kövér rendőr. — Ne hazudj, rohadék! Ezt nem úszod meg. Elzsibbadt arccal bámulom a szék lábát, és lassan eszembe jut, a szokásos, hogy megint vesztes leszek. Már tudom, hogy senki nem látta a sapkást. Senkit nem is érdekel. Én leszek, én lettem a gyilkos. Föladom. Esélyem sincs. Elég volt. És most visznek megint kihallgatásra. Tudnám, minek. Senki nem fogja azt mondani, hogy nem én voltam.
Nekem nem fognak semmit elhinni, akármit mondok. Láttam a megállónál a vicsorgó tömeget, kész, már én lettem a főszereplő. Mindig kell egy vesztes. Én leszek. Nem leszek, vagyok. Mindig ez volt, most már így marad. A hosszú folyosó végén ajtó, megérkeztünk. A kísérőm bekopog a félig nyitott ajtón.
— Halász őrmester jelentkezem, kihallgatásra hoztam ezt — krákog egyet, kis szünetet tart — a gyanúsítottat előállítottam.
— Jöjjön be — hallom az ajtó mögül egy negyvenes férfi hangját. Nem ellenszenves. A felügyelő a hátamra teszi a kezét és betol. Bal oldalon az ablakra merőlegesen álló íróasztal mögött ül a tiszt, rövidre vágott hajú, göndör, barna ember. Rám se néz. Leszegett fejjel állok, nagyon félek. Érzem a szagomat, a mosdatlanság és félelem szagát.
— Őrmester, várjon kinn, kb. másfél óra — mondja, s int a bilincsem felé —, azt vegye le róla! — A kísérő kettőt se mozdul, és már nincs is rajtam. Felsóhajtok, mert megszűnt az éles fájdalom. Felnéz a tiszt — maga csak ne sóhajtozzon, semmi oka rá.
— Üljön le — mutat egy csővázas iskolai szék felé. A nagydarab őr már ki is lép, gondosan becsukja az ajtót. Előttem az íróasztalon számítógép, nagy kupacban papírok, naptár, egy félig rágott zsömle, kávésbögre, mellette egy világoskék golyóstoll. A másik oldalon egy résre nyitott ablak. Nem sokat enyhít a hőségen. Várok. A tiszt bámul, állom a tekintetét.
Látom a szemét, ahogy nézi a kis nyomorultat, engem. Félek, de még bírom. Érzem, ahogy az izzadtság lassan fagyossá válik a hátamon és az arcomon.
Aztán vetődök, mint a villám, már a kezemben a golyóstoll, teljes erőből vágom, nagyon mélyre a bénult tiszt szemgödrébe, hallom, ahogy recseg a csont. Kívülről látom magam, ez én vagyok. Lendületből fordulok, és már szállok, ki az ablakon. A negyedikről. Repülök, zúg a fülem, de most az egyszer tudom és merem, ordítom: Nem igaaaz!
A kiabálásra és a szörnyű puffanás hangjára hamar odagyűltek az épületből az emberek. A negyedik emeletről lezuhant felismerhetetlenségig összetört, kicsavarodott végtagokkal fekvő élettelen test fölé hajolt egy rendőr. Nézte a halott arcát, ahogy lassan szivárgott a szájából a vér. Lábával megmozdította a fejét és megvetően mondta — Ez a nyomorult kis gyilkos. Ő ölte meg tegnapelőtt azt a szerencsétlen nőt a metróban…

(a parasztdekameronból vett ötlet alapján)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy kicsinyke falu. Nagyon egyszerű, szegény, de igen kedves, életszerető, dolgos népek lakták. A lankás vidék közepén lombkoronás, terebélyes fákon csivitelő madárkák építették, javítgatták minden tavaszon a fiókaváró fészkeiket. A liget övezte falu gondosan hófehérre meszelt kicsi vályogházainak udvarán, ahogy illendő, mindenféle aprójószágok szaladgáltak, csámcsogtak, káráltak, mekegtek, röfögtek, ugattak, játszottak és veszekedtek.
A februári, korán érkezett tavaszi napfény teljesen felpendítette az egész kompániát. Csak a macska napozott unottan heverészve, résnyire zárt szemmel a kerti kút káváján. Jobb mellső lábával, félig kieresztett karmok között biztonságosan tartotta a frissen fogott, ebédre szánt egeret. Tombolt a farsanggal együtt érkezett tavasz.
A falu apraja-nagyja készült a farsangi bálra. A hegedűs, bőgős, klarinétos cigányzenekar tagjai reggel óta mutatták magukat a nagyérdeműnek. A kocsmában már szorgalmasan kóstolgatták a férfiemberek a pálinkát, a bort s a sört. A lyányok, az asszonyok előszedegették a levendulacsokrok közül a gondosan hajtogatott ünneplőt. A kútból mert jéghideg vízzel minden testtájékukat, a szokásosnál is nagyobb odafigyeléssel, igen alaposan meglögybölték.
Így tett a falu legszemrevalóbb menyecskéje, Jusztina is, s bizony pancsolás közben beleborzongott a gondolatba, hogy milyen lúdbőrztető élmények is várnak rá. Közismert volt faluszerte a legények közt, hogy Jusztina nem csak a lábos fűszereinek rázogatásához, hanem egyéb ínycsiklandó rázogatásokhoz értő nagymester, és hogy némi türelmes sorbaállás után könnyen osztogatja a kölcsönös élvezeteket minden vágyakozó legényembernek. Ezen járt a bögyös-faros menyecske esze készülődés közben.
Aztán amikor az utolsó fáradt napsugár bepillantott a kocsma báltermébe, már kipirult arcú iszogató, mulatozó népeket láthatott. Szólt a muzsika, rendje szerint a zenészek már számolatlanul ürítették a hálás közönség kerítésszaggatóval töltött stampedliit. Forgott, pörgött danolt s énekelt, kornyikált ott mindenki. Csillogtak a szemek, egy-egy ravasz simítás, markolás örömteli, illendően méltatlankodó sikoltást is kivarázsolt a lányok torkából. Hát így.
Hajnaltájt elsőnek az elnehezült öregek s majd lassan a fiatalabbja is, némi bizonytalansággal egyengetett léptekkel hazaindult.
Másnap lévén „másnap”, bíróuram is engedélyezett magának egy kis pihentető ejtőzést a verandára rakott bírói karosszékben. Nem tarthatott sokáig a bágyadt pipázás zavartalansága, mert nyikorogva nyílt a kapu, s határozott léptekkel, hívatlanul érkezett Jusztina.
Nagy tiszteletnek örvendett a környező falvakban is a mindig igazságos, de igen szigorú ítéletű bíró uram.
— Szép-jó napot, kezét csókolom, bíró bácsi!
— Isten hozott! Mi okból jöttél hozzám ilyenkor leányom? — kérdezte nem nagy lelkesedéssel a bíró.
— Bajban vagyok, nagy bajban leszek nagyságos uram — mondta a lány, s kötényébe törölte azonnal patakzó könnyeit.
— Ne bőgj nekem, hanem állj elém és mondd el mitől törött el így a mécses, mi a baj gyökere? — Nézte a lányt, ahogy bömböl, s érdeklődése jeleként kivette a pipát a szájából s az asztalra tette.
— Nem akarom én nagyságos bíró idejét rabolni. Nagy az én bajom, megyek s belefojtom magam a patakba — mondta nagy hüppögések közepette.
— Mi a nyavaja bajod lehet, hogy így elkenődtél, bökd már ki, mi történt veled? Bántott-é valaki?
— Hangját röcögtetve még hangosabban sírni kezdett a vászoncseléd. — Nagyon nagy a baj. Megállapotosodtam tegnap este bíró bácsi.
— Mi a nyűről beszélsz te bolond lány? Ismerem a híredet te. Nem hiszem, hogy ne tudnád, nem így megy az. Honnan tudnád ennyi idő után, hé.
— Tudom én azt nagyságos úr. Elmondom sorjában: — Tegnap éjjel tánc közben az a tűzrevaló Kálmán, teccik tudni, aki ott lakik fönek, az a helyes fiú, ölelgetett, táncoltatott, s megint szorongatott, megint ölelgetett. Mérgesen szólt közbe a bíró: — Nehogy már itt estig mondd, hogy hányszor markolt s hányszor ölelgetett, mi történt utána?
— Hát, tetszik tudni, tánc közben egyre csak kéretőzött, mennénk már ki kicsit eget bámulni, meg csókolózni. Hát én meg nem tudtam már ellenállni, s kimentünk.
— Oszt? — kérdezi az értetlen bíró.
— Hát, akkor ott az istálló falánál…
Mérgesedett a bíró: — Mi a fene volt ott az istálló oldalánál, te lány?
— Hát mondom én, ott állva és akkor. Jól megállapotosodtam — S azzal megint teli torokból bömbölni kezdett. Megerőszakolt az a Kálmán!
Nézett a bíró, a szava is elakadt, vevé elő a pipáját segítségül. Nézi a nagydarab igen magas, égimeszelő lányt.
— Te Jusztina, ne szélhámoskodj velem, a Kálmán kicsi, te meg nagy, magas lány vagy, hogyan sikerülhetett a dolog? Állva.
— Jajj nagyságos bíró úr jól sikerült az! Ő egy kicsit csipeszkedett, én egy kicsit kucorodtam, hát úgy. Sikeredett az.
Megharagudott a bíró a széknek támasztott bíró-bottal nagyot húzott a menyecskére s kiabált — Meg ne halljam, hogy erőszakról panaszkodol, arra a rendes fiúra, te szélhámos. Takarodj előlem! — Szaladt a lány végig a falun, hogy meg ne tudják, honnan s miért jött.
Jól meg jegyezzétek, s tanulságát el ne feledjétek!!
Itt a vége, fuss el véle!