2019. március 9.

Ma nem mentem be a Hivatalba. Reggel hat óra tizenhárom perckor nem szólalt meg az ébresztőm, pár perccel később nem fütyült vidáman a kotyogósom, a ruháim maradtak a szekrényben, a kulcsom sem fordult a zárban hat óra ötvennyolc perckor. A Nyugati Pályaudvar előtti forgatagban helyettem mások tolongtak, a Pikachu-színű négyeshatos kétes tisztaságú üléseit más kéz simította végig az esetleges kellemetlen meglepetéseket elkerülendő, más nyomta meg a leszállást jelző gombot, más nyomakodott fel az Észak-Budára tartó buszokra, más ciccegett a tettetett magabiztosságukat káromkodásokkal kifejező kamaszkölykök miatt, más vette meg a kiflit és kefirt a Hivatallal szemközti szupermarketben, más csalinkázott át a kétszer kétsávos autóúton és másnak az édesanyja csuklott emiatt perceken át.
A mindig kedvesen mosolygó portás hiába kereste arcomat a megfáradt dolgozók tömegében, a szobatársam hiába várta segítségemet a havi feladatok ütemezésében, a kávéfőzésért felelős kolléga hiába főzött le még egy adagot. Ma reggel a velem egyidős számítógép nem folytatta a tegnap délután tizenhat óra negyvennégy perc és harmincöt másodperckor abbahagyott feladatot, a székem nem süllyedt be a testem és az életem súlya alatt, a naptáram nem kapta meg a napi törődést egy-egy ideges kézmozdulatom formájában, de még a hónapok óta takarításra váró ablakpárkányon sem hagyott fehér nyomot a tenyerem.
Az a tenyér, amelyet tegnap a szokásosnál is nagyobb gondossággal mostam meg tizenhat óra ötvenegy perckor a Hivatal első emeleti mosdójában, miután hosszú perceken át odatapasztottam az ablaküveghez, azt remélve, hogy így talán közelebb érezhetem magam a belső udvar felett elhúzó repülőgéphez. Vajon merre tart? — töprengtem magamban, s a kérdéssel együtt ezeregy úti cél felsejlett előttem, tán Münchenbe, fedélzetén fontoskodó üzletemberekkel, vagy Londonba, kirepítve az utolsó pillanatban indulókat, de mi van, ha kellemesebb éghajlatra vágyva dél felé veszi az irányt, s meg sem áll Rómáig, Nápolyig, Palermóig, esetleg afrikai levegőre vágyva Vallettán fog néhány óra múlva landolni, netán inkább Barcelonába igyekszik, lilás színű, akkor Sevillába nem mehet, a Wizzair közvetlen ibér-félszigeti járatai csak Alicantéba, Madridba, Barcelonába, Malagába, Castellónba, Faróba, Portóba és… és Lisszabonba mennek. Lisszabonba.
Lisszabon. Az én Lisszabonom. Ott volt minden gondolatomban, tekintetemben, sóhajtásomban és mozdulatomban, minden féltve őrzött lélekrezdülésemben és szívzörejemben, s az idő sem enyhítette az iránta érzett saudadémat, azt a bármilyen más emberi nyelvre lefordíthatatlan édeskeserű nosztalgiát, ami csak portugál emberben születhet, s ami részben felfedi magát annak, aki megmerítkezik a luzitán néplélekben. A kinn töltött hónapok alatt megadatott nekem is ez a kegy, ami azonban csapás is egyben, már az utolsó hetek szikrázó napsütését beárnyékolta a jövőbeli hiányérzet: a lisszaboni utcakövet koptatva előre rettegtem a saudadétól, amit a város iránt fogok érezni bárhol máshol a világon. A visszautat — csak úgy, mint a kiutazás végtelen óráit — végig zokogtam, s bár a sajátos honvágy azóta enyhült, el nem múlt, mélyen belül emésztett hónapokon át, mint egy rejtőzködő, rosszindulatú daganat.
Gyógyíthatatlan betegségemet teljes bizonyossággal tegnap diagnosztizáltam, beletörődve, hogy egyetlen gyógyír létezik rá, Lisszabon maga, így hát feladtam a hónapok óta tartó küzdelmet, s miután tizenhat óra negyvennégy perc és harmincöt másodperckor kikapcsoltam a számítógépemet, lemostam az ablaküveg mocskát a kezemről, felkaptam a táskámat, sietve elköszöntem mindenkitől, kiléptem a Hivatal kapuján, s az első kukába belehajítottam a belépőkártyámat. A műanyag tok tompán koppant a szeméthalmon, s a hang megerősítette bennem, innen már nincs visszaút, irány Ferihegy, pontosabban a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér, ha szerencsém van, még elérem a Wizzair vagy a TAP közvetlen járatát, a TAP-on még szendvicset és üdítőt is osztogatnak…
Ma nem mentem be a Hivatalba. Mert ma Lisszabonban ébredtem.