A január irgalmatlan hideggel köszöntött be.
Senki nem vette észre, amikor a hajléktalan beköltözött a Bogáncs utca 12. alatti kapualjba, igazából csak Kovács néni Móric nevű, meghatározhatatlan fajtájú kutyájának tűnt fel a változás. A hajléktalant sokáig senki sem látta, azt sem tudták, férfi vagy nő rejtőzik a rengeteg rongy és hullámpapír alatt, és Móric, aki napi rituáléja során mindig megjelölte névjegyével a nagy kupacot, nem árulkodott…
Kovács néni ilyenkor illedelmesen elfordult, és örült, hogy a kupacnak köszönhetően nem kell messzebbre sétálnia fájós lábaival.
Egy nap az idős hölgy elszégyellte magát, ahogy arra gondolt, hogy az az istenadta ott a sok rongy és hullámpapír alatt is valami emberféleség, és különben is, éppen most mondta a tévé, hogy megint egy megfagyott embert leltek az utcán, valamiféle telefonszámot is diktált a bemondó, ahonnan segítséget lehet számukra kérni, de ő bizony pont beleelaludt a hírekbe, így nem írta fel, pedig ennek, itt lenn, minden bizonnyal segítségre van szüksége. Móric boldogan szűkölt, amikor meglátta, hogy az öregasszony a pórázt készíti, türelmetlenül toporgott az ajtó előtt.
Azonban igencsak meglepődött, amikor a póráz nagyot csattant készülődő hátsófelén, és elmaradt a névjegy-csurgatás az öregasszony kemény rángatása folytán a hullámpapír- és rongycsomó-kupacon. Viszont a hajléktalan előtt egy tál forró leves gőzölgött.
— Mi ez? — tűnődött a meglepett eb, de azért engedelmesen ment a csoszogó Kovács néni után egy közeli fához. Kelletlenül megöntözte, aztán vonultak is rögtön hazafelé.
A hajléktalan egy rozzant férfi volt, úgy a hatvanon túl nem sokkal. Aprócska lyukon át figyelte, mi történik körülötte az utcában és a kapu alatt.
A néni kutyáját ki nem állhatta. Az a ronda, koszlott eb folyton lepisilte, és ebben a hidegben néha átszüremlett, majd ráfagyott a kutya vizelete. Még nem sikerült megszoknia a bűzt, ami a hajléktalan élettel járt együtt, bár tudta, hogy a külső szemlélő számára már semmiben sem különbözik azoktól, akik az utcákon élnek évek óta. Most megint elkeseredett, mint olyankor, ha nem ivott, és még tudott gondolkodni; hiszen itt ennek a ronda korcsnak is jobb élete van, mint neki! Kotorászni kezdett, amíg keze bele nem akadt az üvegbe. Gyorsan lehajtotta az italt. Kezdett felmelegedni és elálmosodni.
Másnap későn ébredt. Kiszáradt a szája és fájt a feje. Motozást hallott a lábánál. Kikukucskált a lyukon. Móric volt, de most nem Kovács néni sétáltatta, hanem valami ismeretlen férfi. Móric szinte rávigyorgott a kukucskáló emberre, egy pillanatig farkasszemet néztek, majd a kutya felemelte a lábát, és alaposan megöntözte a hajléktalan rongyait és papundeklieit. Ordítani tudott volna, ha nincs az a sok évvel ezelőtti gégemetszés…Így csak suttogás jött ki a száján, nyakán kidagadtak az erőlködéstől az erek:
— Kurva anyád, Móric! Dögölj meg!! Bár lennél a helyemben! Rohadt korcs! Baszódj meg!
Egyszerre csak elcsuklott az a kevés hangja is, mert úgy érezte, valami fojtogatja. Nyakához kapott. Egy póráz! … Rémülten konstatálta, hogy saját magát ugatja hörögve, zihálva! Rémülten elhallgatott, és dermedten a hajléktalan szemét nézte, azt az ismerős szemet, az meg őt. Mintha a világ kifordult volna tengelyéből. Aztán a póráz végét megrántották és az ember odébb rántotta:
— Gyere, Móric! Most már elég — és a hajléktalant, azaz most már az újdonsült Móricot, fölvezették Kovács néni lakásába.
Nehezen szokta meg az új életformát. Eleinte minden kutya megugatta, az öregasszony csodálkozott is, hogy Morzsi, akivel együtt nőttek föl, véresre harapta, és Móric retteg, ha sétálni kell mennie. Egyébként is, Móric teljesen zavarttá vált; sokszor nem tudta jelezni, hogy vizelnie kell, és összepisilte a lakás különböző részeit. Kovács néni emiatt rendszeresen megverte. Már-már ott tartott, hogy visszakívánta egykori hajléktalan életét
Egy délután aztán, amikor Morzsi újra nekiugrott, valahogy sikerült elkapnia a másik lábikráját, és összeharapta a nála jóval nagyobb testű kutyát, aki vonyítva csuklott össze. Ettől a naptól kezdve Móric többé nem félt a többi kutyától. Megérezte a vér és a verekedés ízét, a győzelem mámorát. Elég volt csak egy barátságtalant hördülni rá, és ő már támadott is…Dézi újra behódolt neki, és Móric rájött, hogy igenigen jó dolog fiú kutyának lenni…Eufóriájában vonyítani kezdett, és vele vonyított a környék összes kutyája. Érthető volt boldogsága, hiszen hajléktalan élete során a szerelemről is le kellett mondania. Dézit rövidesen újabb kutya hölgyek követték; nem mondhatjuk, hogy Móric, a hajléktalan, kutyaként túlzottan hűséges és válogatós lett volna e téren. Leginkább persze akkor kerülhetett sor a szukákkal való közelebbi ismerkedésre, ha az idegen férfi vitte ki sétálni Móricot.
Lassan kitavaszodott. Kovács néni egy nap meghalt. Móric kétségbeesetten nyalogatta az öregasszony dermedt kezét. Már dél is jócskán elmúlt, mire emberek jöttek és izgatottan rohangáltak föl-alá a lakásban, majd újabb ismeretlenek érkeztek és elvitték a halottat. A férfi is velük volt, aki olykor elvitte sétálni a kutyát. Most fogta a pórázt és a riadt eb nyakára tette. Móric nem tudta, csak érezte, hogy valami rémisztő dolog készül, ideges borzongások futottak át a gerincén.
Az ember egy autóhoz vitte, és betuszkolta hátra a csomagtartóba. Sokáig mentek. Móric végig vonyította félelmében az utat. Egy közeli erdő mellett álltak meg. A férfi kinyitotta a csomagtartót és kirángatta Móricot. Egy darabon bement vele az erdőbe, letette a kutya tálját, ételt tett bele, majd visszafutott az autóhoz és elhajtott.
Móric egy ideig csak álldogált, szagolgatta az ételt, de nem volt éhes, hát csak nézelődött és várt. Nem tudta mire vélni a helyzetet. Elmenni nem mert, mivel félt, hogy a férfi nem fogja megtalálni, amikor visszajön érte. Aztán lassacskán délutánba fordult az idő.
Egyszer csak hangokat hallott. Megdermedt, és hallgatózni kezdett. Emberek! Mivel egyre gyorsabban bukott le a Nap, vágyott a meghitt emberi közelségre, így lassan, lopakodva elindult a hangok irányába. Egy aprócska tisztáson hevenyészett sátortábor-szerűség fogadta. Lepedőkből és különböző ócska ponyvákból kifeszített hajlékok álltak fákhoz és bokrokhoz kötözve. Mellettük és alattuk rongyos emberek kurjongattak, ittak és beszélgettek, férfiak, nők vegyesen. Lehettek vagy nyolcan, tízen. Körülöttük kutyák, macskák és meghatározhatatlan fajtájú jószágok futkároztak.
A tisztás közepén egy billegő, kimustrált irodai karosszékben pedig — ő, a valamikor Móric, most hajléktalan, terpeszkedett! Móric lába gyökeret vert a látványtól. Csak állt a csepp tisztás szélén, s nem akart hinni a szemének!
A férfi valamit ivott egy üvegből, nagyokat böfögött, körülötte többen nevettek, aztán a férfi felnézett, éppen Móricra. Arcára ráfagyott a mosoly. Móric lassan megindult felé. A másik is felállt a székből és ő is elindult a kutya felé. Félúton találkoztak.
— Móric?
A kutya félénken megcsóválta a farkát.
— Hogy kerülsz te ide? Megszöktél?
Móric lesunyta a fejét. A férfi csak nézte a kutyát — egykori önmagát —, és gondolkodott.
— Meghalt Kovács néni és kidobtak, mi?
Móric keserves vonyításba kezdett. A férfi tétován a kutya felé nyúlt és gyöngéden megsimogatta a kutya hátát. Móric abbahagyta a vonyítást. Feszülten figyelt.
— Tudod mit, cimbora? Maradj velünk. Itt a hajléktalan királyságban én vagyok az úr… És bocs, hogy annyiszor lehugyoztalak.
Móric válaszul megnyalta a hajléktalan kezét. A férfi leoldozta a kutyáról a pórázt.
— Na, erre itt nem lesz szükséged. Ez itt a szabadság földje. Itt majd találsz magadnak csajokat is. Csak ne menj túl messzire, mert elkap a sintér, aztán bevarrnak a telepre. Onnan meg nem tudlak kihozni.
Móric újra megnyalta a férfi kezét, aztán beballagtak a táborba.
— Amikor az az átváltozás történt, hát majd megőrültem, hogy ebbe a randa emberbőrbe kellett kerülnöm. Kívül, belül, mindenütt bűz! És nem tudtam tőle szabadulni! Te ezt amúgy hogy bírtad elviselni, komám? Húgy és szar mindenütt! Lenyalni sem tudtam magamról, hát nem volt más választásom, fogtam magam, és elinaltam a Bogáncs utcából.
Móric vakkantott egy barátságosat.
— Sokáig mentem, vagyis inkább vánszorogtam, egyszer még a zsernyákok is megkergettek, és amikor rájuk vicsorogtam, még ki is röhögtek, gumibottal ütötték-verték a hátam, ahol csak érték. A többi emberrel sem jártam jobban. Az tett be nekem utoljára, amikor egy kislány kezét megnyaltam, és amikor a fenekét akartam megszagolni, majdnem halálra vert az apja. Próbáltam megfigyelni, hogyan viselkednek az emberek. Ácsorogtam hát némán egy aluljáróban napokon át. Sokan keresztülnéztek rajtam, néhányan pénzt adtak, és elsiettek, egy-egy volt csak, aki enni adott. A pénzzel nem tudtam, mit kezdjek, azt mindig ott hagytam, nem tudtam, mire való. Bögyös Marcsi magyarázta el, amikor egy éjjel hozzám szegődött. Már jó ideje figyelte, mit csinálok. Utánam mászkált, hogy a szétguruló aprót összeszedegesse. Amikor látta, hogy hidegen hagy a dolog és nem verem meg érte, kaját vett, és megosztotta velem. Mást is meg akart osztani velem, de akkor megvertem, és elment tőle a kedve. Szerencsére, nem sértődött meg, jött velem, és segített nekem mindenben.
Móric röhögés-szerű hangot adott ki, de a hajléktalan nem zavartatta magát.
— Az első teliholdkor nem tudtam uralkodni magamon, vonyítani kezdtem. Bögyös Marcsi éppen Bunyós Pityuval kamatyolt, rémülten engedték el egymást és a kezükben szorongatott üveget.
— Mi ez? Farkasember? — kérdezte Marcsi, és helyére rángatta a szoknyáját. Pityu felém nyújtotta az üveget, hogy megnyugodjak. Meghúztam. Reggel elhatároztuk, hogy tovább megyünk. Rövidesen egy erdő tűnt fel előttünk. Beóvakodtunk, és találtunk egy kis forrást.
— Én lettem a főnök. Eleinte ösztönösen még haraptam is, ha nem engedelmeskedtek nekem…
— Idővel aztán jöttek hozzánk mások is. Most már tízen élünk itt. Kóbor állataink is vannak.
— Néha álmodom; olyankor kutya vagyok újra, és sóvárogva vágyom Dézire…valahogy az emberi nőstényekhez még nem sikerült kedvet kapnom. Te hogy állsz a szukákkal, komám?
Móric elvigyorogta magát, s ha a leszálló éj nem takarta volna el pofácskáját, a hajléktalan mindent megértett volna. Így csak puhán rátette kezét a kutya hátára és elmerengve nézett a sötétbe boruló erdőbe.
Apró fények gyúltak ki elszórtan a hajléktalan világban.
Móric és Móric aludni tértek.