Petike jár. Felborul. Megint jár.
Elesik. Pityereg. Feláll.
Jár, jár, jár.
Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik a mécses.
Petike jár. Sír.
Aztán jár, jár, jár.
Mohalepte sziklák. Erdő. Páfrány.
Légyölő galóca. Szép.
Petike beleharap.
A végén nem eszi meg az egészet.
Várjál csak, Petike!
Járt utat járatlanért el ne hagyj,
csendül fel a nagypapa hangja a távolból.
Az ösvény hova visz?
Mit tudsz az útról? kérdi egyre sürgetőbben.

Megérkezik a zivatar.
Petike fél. Egy sziklaüregben húzza meg magát.
Tiszta szerencse, mert a közeli fába villám csap.
Elvonul a zivatar.
Aztán feljön a hold.
Visszatükröződik egy pocsolyában.
Ez a pocsolya olyan, mint a tó a nagypapa kertjében.
Az is visszatükrözi a holdat.
A hold nem lesz vizes, de a víz sem hasad ketté.
Petike csodálkozik, hogy a hold nem lesz vizes.
Nem tudja, hogy a mélységnek mértéke mindig a magasság.

Petike továbbmegy.
Jár, jár, jár.
Az út háromfelé ágazik.
Az egyik úton Piroska közeledik.
A másikon a Farkas.
A harmadik út üres.
Várjál csak, Petike!
Járt utat járatlanért el ne hagyj,
csendül fel a nagypapa hangja a távolból.
Petike fél Piroskától, de nem fél a Farkastól.
A harmadik utat választja.
Szembe jön vele egy kiskacsa, meg egy macska.
Fölötte egy kismadár repked, a csőrében kulcs.

Csak lassan, okosan, Peti fiam, suttog a fák lombkoronája.
A mamája is mindig ezt suttogja.
Petike felmászik egy égigérő fára.
Leül egy hatalmas ágra.
A lábát lógatja.
A kacsa a fa tövében letelepszik.
A macska utánamászik a fára.
A kismadár átadja a kulcsot Petikének.
Piroskáról és a Farkasról semmi hír.