Horváth Veronika első verseskötetét olvasva József Attila sorai juthatnak eszünkbe: „Csak az olvassa versemet/ki ismer engem és szeret”. Hogy eljussunk a lényeghez, s valóban értsük a fiatal költő teremtett világát, nagyon alaposan kell tanulmányoznunk a kötetet, az egyes verseket többször is elolvasva. Mert ezek a szövegek nem adják magukat könnyen, nem behízelgőek, nem finomkodók, de precízek, igazak. Erejük — ahogyan a nagy előd esetében — abból az élettapasztalatból is fakad, ami a kötet lapjain néhol finoman átszűrt, máskor a zsigerek mélyéről fel-felszakadó, sírással küszködő, zaklatott sorokba tördelt lírává változik. 

A szinte mérnöki pontossággal szerkesztett kötet három fejezeten keresztül vezet a múltból, a gyerekkori apró bűnöktől, szégyenektől, családi titkoktól a ma gyötrő kérdéséig: „ki gyilkol kit?” (Váróterem, 11). A kérdés már a könyv legelején baljóslatúan előrevetíti az utolsó fejezet témáját, a fiatal testben felbukkanó betegséget. Mintha ennek a kötetnek egyszerre több szerepet is be kellene töltenie a betegség árnyékában, több nagy lírai téma is hangsúlyosan érintődik. Ezek külön-külön is megtölthetnének jó néhány kötetet, ám ennek ellenére sem érezzük túlzsúfoltnak, eklektikusnak. Az egyes fejezetcímek ernyője alá szerkesztett témák más fejezetekben is előbukkannak (Őssejtek: gyerekkor, szülőföld; Sejtvándorlás: utazás, felnőtté válás, a másik ; Sejtburjánzás: betegség). Az isteni, a transzcendens női princípium járja át ezt a lírát a teremtőképesség kapcsán, amit jelen esetben nemcsak a versírás mint teremtés indokol, hanem a betegség által biológiai értelemben fenyegetett női termékenység is. Ennek a mindennapokat átszövő és az emberi viszonyokat átértékelésre kényszerítő szorongató helyzetnek az árnyékában született kötetnek a fejezetcímei nagyon találóak. 

Az indító vers (Felrémlő partok) felvázolja az álom és az emlékezet határán sodródó lírai én alapállapotát. Néhol inkább a visszaemlékezés, máskor a képzeletbeli elemek határozzák meg ezt a költészetet. Ugyanakkor a versek mögött szinte mindig fölsejlik valamilyen konkrét esemény: „szent anna vizében mosom arcomat” (Kegyelemmel áldott, 20); helyszín: „a metróra minden megállónál/felszáll ugyanaz a férfi.” (Ne lásson senki, 69), tárgy: „kukoricát morzsolsz a piros sámlin” (Félárnyék, 21), „nagyapámtól porszívót örököltem” (Használati tárgyak, 26) vagy egy megfigyelt helyzet, jelenet: „nem megyek tovább hajtogatta/piszkosfehér pulóverének ujjait miközben/két kiszaggatott nőstény szidta/a megtorpanó gyereket” (Elkövetők, 53). Visszatérő kép a megrepedt plafon, amely többféle fenyegetést is jelez a lírai térben: a gyerekkor védőburkának repedezését: „múlt századi gyerekképek /a rendelőintézet folyosóján/(megrepedt, igen, megrepedt a plafon.)” (Váróterem, 11), és az emberi egzisztenciát örökösen fenyegető veszélyeket: „kucorogsz hasadékokkal a szíveden/menekülsz a fagyos konyhakőtől/vakolatomlás tátong fejed felett” (Itt nem, 44). Egy másik, kedvelt motívumhoz, a pitypanghoz (annak repülő terméséhez, hátra maradt tányérjához) a szégyen, a sírás és a sírni nem tudás, a gyerekkor tapad. A tipográfiában kék színnel megjelenített vendégszövegeket is találunk a versekben (mondókákat, népdaltöredékeket), amik a múlttal foglalkozó első fejezetben jelennek meg hangsúlyosan, jelezve, milyen hagyományban is gyökerezik ez a líra. 

Az Őssejtek ciklus versei a gyerekkori szégyenek és „bűnök” körül örvénylenek, amelyek nem csupán egyéniek, de a család több nemzedékén átörökítve halmozódnak is. A versvilágban már a nagymama és az anya is bűnt követett el, ahogyan a gyerek is: „a fiút már óvodában/szegénygyurinknak/hívtam, mert tudtam jól, hogy ez a neve. (…) ő a nyom. kicsit balra, a szív oldalára húz. /áll zakóban, jólfésülten a nővérei mellett. (…) a fotó a nappaliban állt. oka: szülői parancs. (…) ő a bűntudat. öreganyám meg nem szűnő/bűntudata. az öröklött bűntudatom.” (Mindenszentek, 15). A keresztény neveltetés a megbocsátást az emberen kívülre helyezi. Csak a szülő, vagy ha már felnőttről van szó, az isten tud feloldozni a bűnök alól. És a vétkekre nemcsak szégyen következik, de büntetés is. A kötetnek van egy olyan olvasata is — nem túl hangsúlyos, de jelenléte kitapintható —, hogy a betegség talán ezeknek a bűnöknek a következménye. A versek ugyanakkor mégsem teremtenek közvetlen kapcsolatot ok és okozat között — ez persze értelmezés kérdése. 

A nőiség ezernyi szállal járja át a verseket, az anya, nagyanya, öreganya, Szűzanya, Szent Anna képe vissza-visszatérő motívum. Ugyanakkor a versekből csak töredékes kép rajzolódik meg az alkoholista apáról, istenről: „nem tudhatom/ki lett volna/apám/ha nem tömök/pálinkába áztatott rongyot szájába/valahányszor valami fontosról beszél (…) közel van az ég/apám szakállából nő ki az isten” (Féldeci, 54). A családi konstelláció nem engedi a férfi princípium lírai megjelenését, mindig a női oldal domborodik elő a versek szövetéből. A női szentekhez fohászkodik a lírai én, a közbenjárásukat kéri, rajtuk keresztül remél, vár isteni feloldozást: „szent anna vizében/mosom arcomat. (…) mosom az arcomat, mosom a tarkómat, mosom a nyakamat/add uram add” (Kegyelemmel áldott, 20). A férfioldalt inkább csak a nagyapa képviseli, aki idős, óvni való figuraként, nem pedig erőt sugárzó alakként jelenik meg: „nyolcévesen/nagyapám ágyában aludtam egyszer/ő a kanapéra szorult/miért hagytad/szegény öregapádat/miért hagytad/nem röstelled/szegényt szegényt szegényt” (Égési sérülés, 13). 

Az apahiány magyarázza a Szűzanyáéhoz hasonló fogantatástörténetet azzal a különbséggel, hogy itt nem az isten akar ember képében megnyilatkozni, hanem egy nő vágyik gyereket hozni a világra, és ehhez se istenre, se férfira nincs szüksége: „nem tudhatom/ki lehetett/anyám/mielőtt apámmá változott/és bensőjét úgy megkeményítette/hogy én nőttem méhében” (Antibébi, 24). Az anya jelenléte erőteljesen áthatja a kötetet, mert az általa képviselt nőiséggel nemcsak életet adni, de elvenni is tud, a mindenható szerepében tetszeleg. A Szerepminták című vers betétjeként a csirkevágás műveleti sorrendjét olvashatjuk, ami szenvtelenül csak a legszükségesebb instrukciókat tartalmazza. Szinte látjuk magunk előtt a szótlanul, gépiesen dolgozó alakot, ahogyan szakszerűen, rutinos mozdulatokkal vágja át az állat torkát, majd végzi el az összes műveletet, míg konyhakész állapotba nem kerül a csirke. Ősi, asszonyi feladat ez is, miként a gyerekszülés. A nagyanyai örökséggel más praktikus ismeret is megjelenik, hogyan lehet például a vad, kóbor és fenyegető kutyák ellen ható halálos mérget tartalmazó pogácsát készíteni: „öreganyám térdkalácsa/megremeg/süti süti pogácsát/a maradék tésztát az állatoknak gyúrja össze/kutyapogácsa/egy szempillantás az egész/csontjaikon kutyatej virít” (Kutyaidő, 55). Ezek az életgyakorlatok, praktikák szorosan zárnak, nem engednek. Olyan örökség ez, amitől szabadulni, elfutni nem lehet, csakis megfelelni neki: „anyám nem enged el. futok/a folyó fölött. nem enged el (…) nem tiltással, csak néz,/néz, mint a mária-kép, fel az egekbe (…) rám se néz és nem ereszt. (…) nem akarok én mást,/csak anyám lánya lenni” (Nem gondolok, 27).

A könyv közepén, a Sejtvándorlás fejezetének nyitóversében olvasható: „A költészet leginkább a csípőmben lakik.”(Áramlatok, 40). A mondat elhelyezése jelzi, hogy most minden csak ennek a női reproduktív szerveket érintő bajnak a prizmáján keresztül értelmezhető. Ehhez a centrális kérdéshez viszonyul a kötet összes verse. Az Áramlatok után következik a kötet tengelyét adó, ars poetica jellegű költemény, a Talpfa. A múlttól, a mintát adó örökségtől való szabadulás, az önállósulás egyetlen lehetősége nem más, mint utazás a jövőbe, egy másik lakóhelyre — nemcsak a valóságban, de a vers idejében és térében is. A lírai én a vonat és az azt húzó mozdony metaforájában láttatja ember és költészet viszonyát. Maga az alkotás a sínen futó mozdony, amely képes mozgatni az embert, olyan segítő erő, amely képes kihúzni minden bennrekedt, elfojtott, fel nem dolgozott, mert meg nem emészthető bajt és gondot. És ha már kint van, akkor jöhet akár a gyógyulás, vagy legalábbis a megkönnyebbülés: „ki kell köpni mindent azt is amit eddig lenyeltem ki kell köpni azt/a nyálas csomót mert nem oldja fel a gyomorsav sem a mozdonyra/kötöm a végét és húzza ki belőlem (…) csak legyen elég sín elég mozdony, elég vonat” (Talpfa, 42)

Az utolsó fejezet, a Sejtburjánzás versei a jelenbe érnek. Nemcsak a petefészek betegsége és az ezzel kapcsolatos érzések (a bizonytalanság, a félelem, majd a bizonyosság szorongása, a kétségbeesés) naplózása olvasható bennük, hanem a közben átértékelt viszonyok is megjelennek: „egy ideje nem szólok rá öreganyámra./követni úgysem tudom. kapaszkodó nélkül/sajgok ismeretlen testtájakon (…) öreganyám legalább kedve szerint mászkál./nem szólok neki arról, hogy halott” (Lépések, 81). Ugyanakkor a kötet vége felé, az operáció után keletkezett versekben a mítoszteremtő én egyre inkább halkul, a Szélcsend is vészjóslóan zárul: „színtelen vagyok. fonákja önmagamnak./hiányzik a simábbik felem. (…) megrázom a hajam./áll a levegő. semmi légmozgás” (80). A korábbi, erőtől duzzadó, robogó mozdony sehol. De a kötetet lezáró Szérum mégiscsak a költészet hatalmáról szól. 

Horváth Veronikának sikerült a teremtés részesévé válnia, nemcsak teremtményként, hanem teremtőerővel felruházott tudatos alkotóként is. A kérdés, hogy újabb verseiben képes lesz-e még inkább átlényegíteni a mindennapokat, és továbbírni magánmitológiáját.