Tíz éve lépéseknek, kopott, karmás kapun, s tovább
keskeny lépcsősoron vittek, szűk gangon át. Kinyílt
egy ajtó ott, Valentin várt, a Kelemen Kör küszöbén,
Hetven éve örök hangzás, Bartók Béla bakelit
négy lemez a kezemben. Mágikus hang-közök, idők.
Démonkémia, mintha így alakulna, előre tör
mindig Kelemen Körünk, még mi se tudjuk, miért, de így.
Mintha a mágikus közök: — közük van ehhez, Ősfolyók,
Dzsamunának, Dunának benn, a lélekben. Figyeltek ők,
ahogy hallgattuk őket, így mindegyik év megannyi köz
lett, és átbújva rajtuk újabb így újabb köz végtelenbe fut
labirintusszerű közegben, fürkésszük szemmel és a fül
vezette léttel, titok — mi az? Nem tudom, de van! Mi is
változunk mindig, de mi létet erősítünk, mint a mágikus
hangköz, Bartók Béla. Ezért jöttünk, ezért vagyunk.
Szeretném, ha megértené, ki idejött, Földre, ez idő
folyójának a partjára, köszöntsön úgy, akár a társ,
ahogy Bartók köszönt, ahogy én is köszöntöm őt!