Emlékezzünk Tündareoszra! Az ő felesége Léda, gyermekei pedig a Dioszkuroszok (Castor és Pollux — latinosan), illetve Klütaimésztra és Helené. Róluk igen részletesen később. Nos, Tündareosz nem más, mint Perszeusz unokája. Női ágon, a lánya vonalán. Alkméné, Héraklész anyja szintén Perszeusz unokája, de férfiágon. Perszeusz egyben Mükéné alapítója. Így kapcsolódik a görög mitológia — melynek mellékágai őrületesen szerteágazók — egybe. Nem állítom, hogy ettől sokkal átláthatóbb. Perszeusz itt előtörténet, de a mostani szerepeltetése számos okból indokolt, hisz az Oresztész fejezet több története enélkül értelmezhetetlen. Perszeusz apja, na, ki más? Zeusz. Anyja Danaé.
Danaé sorsa egy kicsit Tennyson Shalott hölgyére emlékeztet. (Nincs új a nap alatt? Odüsszeusz kapcsán fogok róla beszélni. Szerintem érdemes kivárni.) Danaét (Lady Shalotthoz hasonlóan) egy várba zárják, mivel apjának a delphoi jósda azt jósolja, hogy Danaé gyermeke meg fogja ölni. Elzárja tehát a lányt, hogy ne találkozhasson senkivel, főként ne férfival, meg ne foganjon a gyilkos gyermek. Ez a jóslat nem szokatlan a görög mitológiában, gondoljunk Oidipuszra vagy akár az egész Olümposzt megrengető jóslatra, miszerint Kronosz uralmát egyik gyermeke fogja megdönteni, mire a drága apuka legott lenyeli összes gyermekét.
Danaé alakja szintén egy olyan mitológiai toposz, amely sok festőt megihletett. Mint arra utaltam, őt ugyancsak Zeusz teszi magáévá (ki más?), ráadásul aranyeső képében, pontosabban alakjában. Hogy „in actu” ez hogyan történik, és mekkora élvezetet okoz, az maradjon homályban. Vagy maradjon Zeusz titka. Az aranyeső által okozott orgazmus természetrajzáról hiába keresnénk adatokat, szerintem soha nem tudjuk meg: „hogyan élvez el egy aranyeső”. Ugyanakkor nagyon sokan megfestették: Tiziano, Tintoretto, Tiepolo, Gentileschi, Rembrandt. Ebből kettő a kedvencem.

Tintoretto Danaé című festményén (1580, Musée des Beaux-Arts, Lyon) az aranyeső „aranypénz” formájában érkezik. Ez különös, mondhatni meglehetősen árnyalt jelentést ad a történetnek, mégpedig nem éppen hízelgő módon. Ráadásul ott egy kutya, aki a hűséget hivatott szimbolizálni. Tintoretto másik képén, amit korábban elemeztem, a kutya megugatja a csalárd Marsot, amint Vulcanus elől az asztal alá bújik (Vulcanus rajtakapja Marsot és Vénuszt). De itt nemhogy ugatna, hanem alszik. Azaz a hűség alszik. A nő elképesztően hasonlít a festő Zsuzsannáról (Zsuzsanna és a vének) készült képére ugyanúgy, mint egy másik alkotás Vénuszára. Lássuk be, nem éppen hízelgő feldolgozása a történetnek, ráadásul a ruhátlan nőn lévő ékszerek — és persze a pénz — a „vanitas” gondolatát erősítik, talán nem szándéktalanul.
A másik kedvencem éppen a barokk egyik caravaggistája, Artemisia Gentileschi (1593−1653). Ez a remek festő — nőként — elsőként lett tagja a firenzei művészeti akadémiának (Academia dell’Arte del Disegno). Nem kevés viszontagság után. Igazából ő az első nő, akit festőként tart számon a művészettörténet. Ezért mindenképp ejtsünk néhány szót róla.
Egy csodás emberről van szó, akinek sorsa a legkevésbé sem csodálatos. Akit az élet úgy igazán és kegyetlenül megtiport. Apja ugyancsak festő, Orazio Gentileschi. Az apa a lányát egy festő ismerősére, név szerint Agostino Tassira bízta, hogy a festő mesterségre tanítsa. Tassi azonban orvul visszaélt mind az apa, mind a lány bizalmával, és tanítás helyett erőszakkal magáévá tette a fiatal teremtést. Majd amikor meglepetten tapasztalta, hogy szűz, egy darabig házassággal hitegette. Az esetet az apa megtudta, aki dühében Tassit feljelentette. Tassi viszont a lányt vádolta meg prostitúcióval, és a korra jellemző módon nem a bűnöst, hanem az áldozatot vetették vegzatúra alá: előbb a bírák szeme előtt kellett végigszenvednie egy megalázó nőgyógyászati vizsgálatot, aztán pedig megkínozták. Festőként ez utóbbi trauma még nagyobb lehetett, mert nem elég, hogy erőszakot tettek vele, őt gyalázzák és kínozzák, hanem a kínzás a kor szokásának megfelelően úgy zajlott, hogy ujjait szorító kötelekkel csavarták, csaknem darabokra törve, meggyőződve arról, hogy fájdalommal ki lehet csikarni az „igaz” vallomást. Egy festő számára a kezének tönkretételénél súlyosabb büntetés nem létezik. A legnagyobb kín ellenére mégis kitartott vádja mellett. Így végül kiderült, hogy a lány nem hazudik, az erőszak valóban megtörtént, sőt Tassi vélhetőleg más nő ellen ugyancsak erőszakot követett el, valamint — noch dazu — vérfertőző kapcsolata volt nővére lányával, sőt tervbe vette felesége meggyilkolását, s hogy a kép teljes legyen: Orazio képeinek elrablását. Mindez azonban nem tette meg nem történtté a szörnyű vétket.
Artemisia művészetét ezért a fiatal korában ellene elkövetett mocskos tett örökre meghatározta. Témáinak választása nem véletlen: egyszer Zsuzsanna, Judit, aztán Danaé tűnik fel; mind olyan nők, akik férfiak kényének-kedvének voltak kiszolgáltatva. Vagy férfiak, akik erőszakot tettek a tulajdonuknak tekintett nőn. Mert az úgy természetes. Artemisia képein a férfit gyilkoló nő ezért különösen vad, véres és kegyetlen. Nem véletlenül. Ez a csodás festő, csodás nő — csodás festőnő, remek ember: ecsetjével állt bosszút a férfiakon. 1620-ban festett Judit megöli Holofernészt képén a gyilkolás annyira vad, a kép annyira „véres” (ehhez felhasználta Galilei, akivel személyes kapcsolatban volt, egyik felfedezését a vér spriccelésére nézve), hogy a kép megrendelője állítólag nem merte senkinek bemutatni a középkori horrort ábrázoló festményt. De itt a Danaé.



A fenti festmény 1612 táján készült (Art Museum, Saint Louis), címe természetesen: Danaé. Ez nem a teljes kép, hanem egy részlet. A mellékalak ugyanis mellékes. A nő arca fontos, az a lényeges, hiszen mindent elárul. A kép egyébként Artemisia megerőszakolása után készült. Nagyjából egy évvel. Az sem véletlen, hogy a festőnő szinte minden képe egy hatalmas sikoly. Tiltakozás az erőszak ellen. Tiltakozás a megalázás ellen. Tiltakozás a megbecstelenítés ellen. Tiltakozás az ellen, hogy maszkulin gőgjétől eltelve a férfi dologként, tárgyként, azaz saját tulajdonaként kezeljen egy nőt. És még folytathatnám. Véleményem szerint a többi képe közül talán éppen ez a legerősebb, és nem a véres, kegyetlen képei. Látszólag itt nincs semmi erőszak, semmi kényszerítés, semmi kegyetlenség. A nő hófehér teste inkább a képbe álmodott tisztaság. Ezzel szemben a vörös lepel az erőszakot, a vért és kíméletlen gyalázattevést hivatott megmutatni. Nézzük meg figyelmesen: aranypettyek a nő testéhez érve vörössé válnak, mintha vércseppek lennének. A kibomlott haj, a félig nőies, félig még fejletlen pubertás idomokat sejtető alak egyértelműen utal a festőnőre, és tovább erősíti az erőszak borzalmát. Az arckifejezés mindent elmond. Nincs rajta fájdalom, azt inkább az ökölbe szorított jobb kéz mutatja, sokkal inkább lemondás, reményvesztett üresség, mint aki feladja az ellenkezést, mert a fájdalom miatt nem tehet mást, mert a kor erkölcse egyértelműen ezt sugallja, mert a nőtől azt várják el, ha eszközként kezelik, hogy viselje el (mintha ebben nem léptünk volna nagyot előre) mindazt, ami vele történik. Mindez (ez az aktualitás) a kép hangulatát még sötétebbé teszi.
Artemisia teste fekszik előttünk, semmi kétség. Az arcvonások valóban emlékeztetnek a festőnő önarcképére. Önarcképe egyébként az első festőnő önarckép a művészettörténetben, és mivel címe: a Festészet allegóriája — ezzel a 17. században nem kevesebbet merészel, mint egy nőt emel arra a piedesztálra — ahogy azt M. Garrad írja (Artemisia Gentileschi’s Self-Portrait as the Allegory of Painting) — ahová addig csak férfiak juthattak. Bár lehet, hogy a szemlélő (én) — ismerve a sorsát — mindezt inkább belelátja. A klasszikussal szólva: Que sais-je ? Figyeljük meg, a kép egyébként kevésbé „caravaggiós”, főként a Judit képekkel összevetve. Az erős kontúrok talán még jobban kiemelik (a sötét fény-árnyék játékkal szemben) az erőszak tényét; azt is mondhatnám: ez a képet az erőszak allegóriájává teszik. Ez a fantasztikus ember, fantasztikus festő a festményével egyet akar: érzékennyé, fogékonnyá tenni a szemlélőt a vállalhatatlan erőszak elítélése iránt, illetve — nem mellesleg — Edvard Munch ismert képéhez hasonlóan összes fájdalmát egyetlen képen keresztül belesikoltani a világba.
A barokkból előreugorva azonban ebben a témában a további kedvencem természetesen Gustav Klimt csodás festménye.

Nem akarok erről a képről sokat írni, hisz írtak elegen. Klimt egyéb festményeihez hasonlóan az erotikus töltés a meghatározó. Az aranyeső a nő lábai közé hullik, mit hullik? Ömlik, zubog, megállíthatatlanul, aki szinte elnyeli, magába fogadja ezt a megállíthatatlannak látszó áramlást. Az arcon inkább a kábulat látszik, nem az erőszak miatti fájdalom. Ez a nő — szemben Gentileschi festményével — elalél az élmény hatására. Önfeledten megadja és átadja magát. Mint hattyú Lédával, amely — gondoljunk Michelangelóra — szinte teljesen körbefonja a lányt. Itt az aranyeső ugyancsak beteríti a csodás női testet. Ugyanakkor mintha lenne benne valami nehezen megfogható tartózkodás. Hasonlóan a Csók című festményhez. Talán csak a kampószerűen görcsberándult ujjak sejtetik. Klimt mondása, miszerint minden művészet erotikus —, hogy stílusosak legyünk — abszolút test-közelivé válik ezen a képen.
Zeusz tehát magáévá teszi Danaét, aki a nász „eredményeként” megszüli Perszeuszt, mire Danaé nagyon-édes-apja egy ládába záratja lányát és annak újszülött gyermekét, majd a tengerbe dobatja őket. Természetesen nincs mit tenni a sors végzése ellen, a nyusziként viselkedő papa olvashatta volna Oidipuszt, ami persze butaság, de szinte telis-tele a görög mitológia olyan cselekedetekkel, amikor az ember fel akar lázadni a sors ellen, aztán meg jól megszívja. A láda nem lesz persze koporsójuk, partra vetődik, és Polüdektész, egy király segít Danaén és gyermekén. No persze — ez ugyancsak a görög mitológia sajátossága — nem altruistaként, egyszerűen magáévá akarja tenni a lányt, amit a felcseperedett gyermek akadályoz meg. Nem véletlen, hogy az „önzetlen segítő” el akarja távolítani a fiút anyjától, ezért ráveszi a fiatal Perszeuszt, hogy hozza el neki a Medúza Gorgó fejét.

*Részlet a Typotex Kiadónál hamarosan megjelenő Kép és mítosz c. kötet (Typotex, Bp., 2014) folytatásából.

Előzmény folyóiratunk 2014/4 számában: Vass Nóra: Kép és mítosz, gondolatok Gyenge Zoltán azonos című könyvéről