Alexandra Kiadó, 2007

Színes, lakkozott borítójú, vastag könyv hatásvadász címmel a könyvesbolt polcán. De a téma érdekelne. Érdemes levennem vagy időpazarlás? Az elsőévesekkel azt próbálom érzékeltetni: egy klubba belépni azzal jár, hogy betartjuk a szabályokat. Ha társadalomtudósok akarunk lenni, tudni kell, milyen módszer, milyen teória az, ami a diszciplínához, a normál tudomány műveléséhez tartozó, s melyek burjánoznak azon túl, a tudománytalanság, a dilettantizmus parlagján. Ugyanakkor azt is elmondom, az új gondolatok mindig az anomáliák tanulmányozásával születhettek meg. Idézem nekik Thomas Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című, a gondolkodás logikájáról szóló, sokat hivatkozott könyvét:
A tudományos közösség a paradigma elfogadásával olyan problémák kiválasztására használható kritériumhoz jut többek között, amelyeknek feltehetőleg mindig van megoldásuk, amíg a paradigmát vitathatatlannak tekintik. A tudományos közösség jobbára csak ezeket ismeri tudományos problémaként, s ezek vizsgálatára ösztönzi tagjait. Az egyéb kérdéseket […] elhárítják, hogy azok a metafizika körébe vagy más tudományágra tartoznak, néha pedig azzal az indoklással, hogy túl problematikusak, semhogy megérnék a rájuk fordított időt.
Mi legyen tehát az Egy titkos hatalom hatása az emberiségre című kihívással? Belelapozok. Épp ott ütöm föl, ahol hosszan és lelkesen idézi David Lewis-Williams-t. Aki a kognitív régészet tudományterületének vitathatatlanul elismert személyisége. Zavarba ejtő. Megvásárolom, olvasni kezdem.
Bevezetésként a szerző, a könyv megírásakor 55 éves angol újságíró, Graham Hancock (1950) korrekt és tanulságos beszámolót ad a kontrollált körülmények között lefolytatott kábítószeres utazásáról az ibogain nevű, hallucinációkat okozó tudatmódosító növény segítségével. Ilyesfajta kísérleti, tapasztalatszerző kábítószer-kísérletre többször akadt példa a XX. század folyamán. A leghíresebb ilyen utazásra talán a Szép új világ szerzője, a már megidézett neves angol író, Aldous Huxley vállalkozott 1953-ban a mexikói indiánok használta meszkalinnal, hogy beszámoljon — ha nem is a „megvilágosodásról”, de — a „magasabb szintű vizualitásról, az észlelés kapuinak megtisztulásáról, a teljesség élményének tapasztalásáról”. Élménybeszámolóját így összegzi:
a szemlélődést a maga nagyszerűségében ismertem meg. A maga nagyszerűségében, de még nem a maga teljességében. A teljesség értelmezése szerint a Mária által megtett útban benne van a Márta [Lk 10, 38-42] által megteendő is, és — hogy úgy mondjam — ezt a megteendő utat magasabb hatványra emeli. A meszkalin megnyitja azt az utat, amelyen Mária már végigment, de bezárja azt, amelyen Márta jár. Lehetővé teszi, hogy eljussunk a szemlélődéshez, de egy olyasfajta szemlélődéshez, amely nem egyeztethető össze a cselekvéssel, sőt, még a cselekvésre irányuló akarattal, a cselekvés gondolatával sem. A meszkalinélvező — a látomásai közötti szünetekben — hajlamos úgy érezni, hogy bár egyrészt minden teljesebb annál, mint amilyennek látszik, másrészt azonban valami nincs rendjén. Problémája alapvetően ugyanaz, mint ami szembeállítja egymással a kvietistát és az arhatot, vagy egy másik szinten a tájképfestőt és az emberi csendéletek festőjét. A meszkalin sohasem képes megoldani ezt a problémát: csak arra képes, hogy homályosan felvesse azok számára, akikben ez még sohasem merült fel.
Huxley szemlélődve kezelte tapasztalatait, Hancock — más körülmények között és más szerrel — egzisztenciális változásról számolt be:
Nem számítottam rá, hogy az ibogain változást fog hozni, mégis ez történt. Attól a pillanattól kezdve, hogy erőmet visszanyerve felébredtem, tudtam, hogy valami hirtelen átállítódott bennem, hiszen képtelen voltam bármit is a korábbi negatív és nihilisztikus nézőpontból látni. Időről időre még átfutott rajtam valamilyen morbid gondolat, és megpróbált visszarángatni a depresszióba; ám míg korábban megszállottan rágódtam volna rajta, amíg tényleg nyomorultul nem érzem magam, most ellenben igen egyszerűen félre tudtam tolni ezeket a gondolatokat, és továbbléptem rajtuk.
Az ibogain-hatásra hivatkozva kezd vizsgálódni ezek után a Pech Merle barlangban, izgalmas beszámolót adva a hely bejárásáról. A dél-franciaországi lelőhely közvetlen környékén tucatnyi festett barlangról tudunk, ám ez az egy jól bejárható emlék áll nyitva a nagyközönség előtt 1926 óta. Két tinédzser fedezte föl véletlenül négy évvel korábban, abban az időszakban, amikor sorra kerültek elő az ősember által addig elképzelhetetlennek gondolt műremekek. Peche Merle falain számos különös ábrázolás bukkan föl. Ahogy ezt Hancock a maga túlzó módján címkézi: ez itt „a régészet legnagyobb talánya”.
A történet 1879-ben kezdődött, amikor Marcellino Sanz de Sautuola (1831-1888) márki, amatőr paleontológus észak-spanyolországi birtokán lévő egyik barlangban kovaeszközöket keresett. Kilenc éves kislány, Maria felnézett a mennyezetre, s elkiáltotta magát: „Nézd papa, bikák”.
Apja elragadtatott volt a lelettől, általa az ősembernek tulajdonított hihetetlenül élethű és változatos barlangfestményektől, s közzétette az Altamira-barlang hírét. A kor szakemberei azonban a leletet hamisítványnak tartották: túl jó volt ahhoz, hogy az általuk elgondolt ősember festhette volna: az 1880-as lisszaboni nemzetközi kongresszuson nevetségessé tették a grófot, s arra sem voltak hajlandóak, hogy a leleteket személyesen megtekintsék.
A történet itt két, egymásba fonódó ágra bomlik: az egyik szál az emberi teremtés egy rendkívüli fejezetének feltárását mutatja be, míg a másik ezen leletekről való értelmezések története. A fordulópont: Émile Carthailac (1845−1921), aki Lisszabonban még vehemensen tagadta az Altamira-lelet eredetiségét, 1902-ben megjelentet egy könyvet, a kétkedő bocsánatkérését (Mea culpa d’un sceptique), hangsúlyozva, hogy az őstörténet kutatásának új fejezete kezdődött. Ez a bő húsz év épp az az időbeli távolság, amelyről Thomas Kuhn értekezik. Kuhn világossá teszi számunkra, hogy a tudomány nem egyetlen monolit építmény, amelyet az egymásra következő nemzedékek mind magasabbra emelnek, hanem egymást váltó gondolkodási modellek, „paradigmák” — egymással összeegyeztethetetlen, többnyire egymást váltó generációk képviselte — sorozata.
Így az őstörténet következő generációját Altamira jegyében a felfedezés, a barlangi művészet feltérképezése foglalta le. A meghatározó személyiség Henri Breuil (1877−1961) volt, aki példaszerű kötetekben publikálta az új és új leleteket, a tizenötezer évvel ezelőtti franco-cantabriai barlangi művészetet. A festett barlangokat a kor tudományos gondolkodásának megfelelően, elsősorban Salomon Reinach vallástörténeti nézetei alapján a vadászmágiához kötötte. S mivel keresték, találtak is az egyes festett falszakaszon olyan jeleket, értelmezésük szerint dárdanyomokat, amelyek lehettek a mágikus szertartások részei. Breuil abbé kora gyermekeként — hisz ez az időszak a képzőművészetben a kép önállóságának kinyilvánításáról szólt — zárt, keretezett képekként adta közre a barlangi ábrázolásokat, nem sok figyelmet fordítva az összefüggésekre, kapcsolódásokra, rétegződésekre. Ám amíg ő volt a szakterület meghatározó személyisége — 1929 és 1957 között töltött be az őstörténeti tanszék vezetői posztját a Collège de France-ban —, addig meghatározta a „normál tudomány” gondolkodási kereteit.
A következő fejezet André Leroi-Gourhané (1911−1986), aki 1962 és 1982 között volt a Collège de France professzora, és aki a barlangi tereket strukturált egészként gondolta végig. Az ábrázolások számára az akkori társadalmi rendet jelenítették meg, a vallási és nemi szerepeket, princípiumokat. Mint kora gyermeke, teóriáiban éppúgy felfedezzük a strukturalista paradigmát, mint a kései modernizmus művészetének nyomait.
A nyolcvanas években hirtelen megsokasodnak a barlangművészetet értelmező tudományos közlemények. Újabb paradigmaváltás, ez most a „posztmoderné”, azaz a soknézőpontúságé és hermeneutikáé. John Halverson azt kérdezi, lehet, hogy e művek oka az esztétikum, az „öncélú művészet”? Robert Laden törzsszövetségek nyomát véli fölfedezni a szomszédos barlangok ábrázolási rendszereiben. Gondolatát folytatva Margaret Concey a hordák gyülekezőhelyének tekint az egyes barlangokat. A kísérleti régész, Michel Lorblanchet megpróbálta újraalkotni a képeket és a sajátos technológia, a festék felvitele hosszas fújással, különleges, tudaton túli élményekhez vezette el.
Az új javaslatok sorában David Lewis-Williamsé (1934) talán az amelyik igazán új távlatokat nyújt. A Dél-Afrikában élő kognitív régész elcsodálkozott azon, hogy az eddigi kutatások a barlangképek közül jobbára csak az állatábrázolásokat értelmezték. Pedig egy sor olyan más típusú, nem realisztikus ábra is előfordul a falakon, amely az eddigi elméletekbe nehezen illeszthető. A több helyen előforduló pálciakembereken már korábban is furcsálkodtak, nem tudván az ábrázolások „fejlődési sorába” illeszteni őket. Spekuláció helyett részben régészeti, részben pszichológiai analógiákat keresett. Így kezdte vizsgálni a kungok sziklafestményeit, esetükben ugyanis mód volt antropológiai módszerekkel tudomást szerezni technológiákról, funkciókról, rítusokról, hitekről. S így kezdte a transzállapot és a sámánok belső képeinek elemzését, amelyek visszatérő ábráit a barlangokban is felismerte. Következtetéseiben a tudós alaposságával csak addig ment el, hogy mindezen ábrák lehetnek valóságleképzések, ám nem feltétlenül a hétköznapi tapasztalatoké, hanem akár más típusú élményeké is. Ezen következtetése indította be azután az olyasfajta fantáziálásokat, mint az előbbiekben idézett Graham Hancocké.
De mivégre mindez? Bizonyos, hogy soha nem fogjuk megtudni, miért jöttek létre ezek a képek, s mire használták őket. Akkor mire szolgálnak az új és új elmegyakorlatok? Georges Bataille szép Lascaux-esszéjében ír arról, hogy a képek által érezzük, tudjuk: festőjük kortársunk. A szavakat pontosan nem is értjük, mégis egyazon nyelvet beszélünk, hasonlóak az álmaink.