Ha az április még fel-felzúg de már május-vég, s e mostanihoz hasonlóan e’sszecsúszva gyengéden e két hó, Szent György hava és Pünkösd hava (másként: Szelek hava és Ígéret hava), és ha geszkenye (mert amikor geszkenyevirág, akkor nagyon az), tehát, ha geszkenye: akkor fejér. Mindig fejér. Fejér jött, fejér ment. Fejér vagyon szokva. A fickó úgy tesz időnek teltével, hogy aszongya, ha evvan, evvan. Érjem be véle, Isten akarattya. De alig sétál másfél kanyarodást, és a fickó beleszalad félpofával a környék egyetlen rózsaszínű gesztenyefájába. Lent, fönt, közepe, alul, felül rózsaszín. A föld is rózsaszín, amire hajol.
Nemá, mongya az ember a rettentő tömérdek rózsaszínre. Még aminek fölé hajol, az is rózsaszín. Ejna édesegy Szűzmária! Nem akarok gyereket, nem akarok, ordítsa az ember.
Tanakszik hazaúton a sok fejérről, meg itten-e a rózsaszínről, hogy akkor mostan micsináljon az áldott múlt fejérjeivel? De csak ordít. A sarkon áll meg. Mindig sarkon áll meg ez az ember, fúj nagy gondjára, bajára kettőt, pörög vagy hatot, akar a tojógalamb.
Nincs rózsaszín geszkenye, dönt a hatodik körben. Ha nincs a gépben, ha nincs kép, akkor nincs geszkenye, és gyerek sincs, dönt határozottan végül. Hogy ő kikúrja a gépből, és akkor nincs, kész. És kikúrja menetből, hogy a világ rendjét visszabillentse. Mer’hogy ő egy olyan.

Richard Strauss modernsége egyfelől, kisvárosi érzelmes nótavilág másfelől: e kettőből táplálkozik az a kompozíció, a fiatal Bartók 1904 elején hatalmas sikert arat: a Kossuth szimfóniai költemény. Tárgya a magyarok 1848−49-es, Kossuth Lajos vezette szabadságharca. A magyar sereg délceg ritmusokkal gyülekezik a nagy csatára, az osztrák sereg jelképe a „Gotterhalte” torzított változata. Átmeneti magyar sikerek után a Habsburgok győznek, a darab gyászzenével zárul.
A német-osztrák származású zenekari muzsikusok egy része tiltakozik, mondván nem hajlandók eljátszani a Gotterhaltét kifigurázó zenét, Bartók kikergeti őket a zenekarból. A sajtó ünnepel. „Alkuvást nem ismerő sovén magyar szellem ütött friss tanyát a Filharmonikusok dobogóján − lelkendezik másnap az egyik kritikus.
Bartók megírja a Kossuth szimfóniát, a műfaj formáit találékonysággal újra teremtve a magyar zenéhez. Szín magyar lelket, beethoveni erőt víve a magyar zenénkbe... Tárgyazza Kossuth szabadságharci tetteit és a magyar nemzet érzelmeit, így epikai és lírai részek keverve támasztják egymást az új magyar szimfonikus zenében. Mikor az ifjú művész nagy művét bemutatják, a magyar közönség lelkesült és hosszas ünnepléssel tünteti ki Bartók Bélát, mintegy felkiáltva: Heuréka! − üzeni Csáth az ősbemutatóról.

A fickó lerúgja a terepcipőt, gépbe ül, kikeresi a Kossuth szimfóniát. Fejére rakja a fülest, elkattintgat a nyolcadik tételig, Tudni akarja, tudnia kell, hogyan masíroz a magyar eleve vesztes csatamezőre, a kürtösök milyen dallamot fújnak, a hadsereg milyen képet vág a dologhoz. Tudják-e?
Ha tudják, ő megtudja-e belőle, hogyan lehet úgy győzedelmes harcot vívni, hogy mindenki meghal a végén, mint egy közönséges Shakespeare-királydrámában, aki megússza, becsukják, száműzik. De minimum kivágják, mint a macskát szarni a hóra. Számol a fickó, ha most annyi az annyi, mennyi lesz, amikor a karácsonykor születő gyerek tíz éves. Jaj, nyögi. Hozzáad még tizet, mennyi, amikor egyetemista a gyerek. Jajaj! Nyögi. Nem kell gyerek, üvölti a füles alatt.
És felcsatolja magára a vasakat. Vasak nélkül nem indulhat vesztes csatába.