Miklya Zsolt a kortárs magyar gyermeklíra egyik legjelentősebb képviselője. Versei egyszerre játékosak és filozofikusak, mélyek és könnyedek, formabontásaik a formák tökéletes ismeretéről árulkodnak. A hétköznapi témákban, az élet legáltalánosabb történéseiben is megtalálja az időtlent, a lényegit, és annak ellenére valós közléseket tud megfogalmazni róla, hogy tisztában van a verbalitás eleve és átléphetetlen korlátaival.
Legutóbbi kötete, a Végtelen sál a 2015-ös Könyvhétre jelent meg, a Móra Kiadó gondozásában. A vékonyka könyv minden versére jellemző a játék: a szerző játszik a formákkal, a komoly és komolytalanabb témákkal, az olvasóval és a lírai énnel. És mivel a költő elsődleges munkaeszköze és egyben játékszere a nyelv, nem hagyja kihasználatlanul sem a jelentésben, sem a hangzásban rejlő játék-lehetőségeket.
A kötet első verse egy kihívás: nem kisebb kérdést intéz az olvasóhoz, mint a tízezer éve kérdezgetett, de maradéktalanul soha meg nem válaszoltat: „Hát te ki vagy?”. A kérdésre azonnal viszontkérdéssel válaszol a vers, tükröt tartva kérdésnek és kérdezőnek egyaránt. Ez a kérdezz-felelek, a játék, a folyamatos kommunikáció az olvasóval a Végtelen sál minden egyes versére jellemző. A költő elkezd egy ismertnek tűnő formát, egy ezerszer hallott dallamot vagy valamit, ami nagyon-nagyon régről ismerős az olvasónak: egy Weöres Sándor-verset, egy mondókát, egy népdalt, de ahogy belehelyezkednénk a kellemes, ezerszer hallott biztonságba, megtöri a varázst. Szándékosan vét ritmusban és rímben, a szabályos időmértékű sort hirtelen gondolat-ritmikus szabadversre cseréli, hogy aztán, amikor az olvasó megszokja a következő formát, elhagyja azt is, újra és újra. Az, hogy mégsem érződnek összevisszának, egymásra lapátoltnak a versek, a ciklusok vagy akár a kötet, a tudatos építkezésnek, a pontosan, patikamérlegen kimért és fegyelmezetten adagolt provokációnak köszönhető. Folyamatos bújócskajáték ez, melyben a költő előbb elhiteti az olvasóval, hogy egy unalomig ismert forma vagy téma következik, aztán egyetlen laza mozdulattal csavarint rajta egyet, és ezzel izgalmassá, újszerűvé, érdekessé teszi.
Ilyen mutatványokra csak az képes, akinek a kisujjában van a költői szakma minden fortélya, ráadásul megőrzött még egy nagyon fontos képességet: a rácsodálkozás, a nyitottság, a változás és változtatás tudományát. Miklya Zsolt versről versre meghökkenti az olvasót, finoman provokálja és gondolkodásra készteti. De a provokáció sosem csap át igazi komiszkodásba. Nincs szüksége hangzatos állításokra és állásfoglalásokra, bárhol idézhető polgárpukkasztó bölcsességekre. A versek ereje éppen visszafogottságukban, finomságukban rejlik.
Egy gyerekkönyv esetében mindenképpen fontos megemlíteni az illusztrációkat, illetve a képek és a szöveg viszonyát. A Végtelen sál verseit Schall Eszter munkái teszik még játékosabbá. A grafikus tökéletesen ráérzett az írói szándékra, a rajzok remekül tükrözik a versek játékosságát, többrétegűségét, talányosságát. Ugyanakkor, ugyanúgy, mint a versek, könnyedén befogadhatóak és gyönyörködtetőek, jól illeszkednek a gyerek-olvasók életkorához és a szülők-vásárlók elvárásaihoz, ugyanakkor komoly esztétikai értéket képviselnek.
Miklya Zsolt ritkán enged ki a kezéből kötetet. Csak akkor, amikor biztos abban, hogy időtálló és jelentős az, amit alkotott. A Végtelen sál minden egyes versén, a kötet ívén, az illusztrátor minden ecsetvonásán ez a gondosság látszik. Újra- és újraolvasva új rétegeket és csodákat fedezhet fel benne felnőtt és gyerek.