Apám abban az évben, amikor Bartók 70 éve halott,

nem jó, nem így, nem így akarok az apámra, Bartókra,

zenére, évfordulóra, nem így, nem jó, nem így akarok,

hanem másképp,

     kezdjük tehát újra: 56 éve születtem,

tehát Bartók halála után 14 évvel, az 56 is évforduló,

persze, hogy az, ′56–ra emlékezem, akkor, amikor 56

évesen írom ezeket a sorokat, apám 8 éve halott, 56–ban

a 8, az éppen 7–szer, vagyis így is kijön az évforduló,

a 70, csak megszorozzuk a 7–et 10–zel, és máris 70,

fordul az év, fordul, egyre forog az év, és fogy az idő,

suttogom magamban, de nem így, mégsem így akarom

elmesélni, kezdem tehát újra,

    apám 77 éves volt, amikor

azt mondta, hogy a 77, az a «kaszás» száma, így mondta,

és csak néztem rá, hogy miért is mondja ezt, az apám,

aki erős volt és inas, és elpusztíthatatlanul energikus,

miközben az energiáit nem tudta mire használni, csak

szorongott egyre, tehetetlenül, egyre csak szorongott,

és így, szomorúan és szorongva figyelte maga körül

az eseményeket,

     nem így volt, ez sem pontos, az évforduló

szempontjából mellékes is, hogy az apám hogyan is látta

a világot maga körül, mellékes is, csak egyszer mondta,

hogy érdemes hosszú ideig élni, hogy megfigyeljük, mi is

történik a világban,

     aztán, amikor agyvérzést kapott, tudtuk

már, nem lesz több évforduló, nem fordul többször az év,

a koporsófedelet felnyittattam, a temetés előtt, a ravatalon,

kérdezték, akarom–e látni, akarom, mondtam, s láttam az apám,

az arca sovány volt, szemei nyitva, és valahogy olyan rémülten

nézte azt, amit az utolsó pillanatban megláthatott,

     nem jók az év–

fordulók, ahogy nem jó az sem, hogy telik az idő –––