Hirtelen feltámadt a szél, és az ég addig vakító kékje orgonalila lett, enyhén szürkés árnyalattal. A gyerek szerette volna végignézni, hogyan tűnik el a horizont mögött a nap, de a kertet nyugatról a szomszéd utca magas fenyők övezte házai határolták, és ahogy ereszkedett, egyre inkább takarásba került a véreres tűzgolyó. Azt még látszott innen, hogy ragyognak fel a felhők felé nyújtózó ágak, mintha lángra lobbannának, de a csobbanás már nem: azt csak elképzelni tudta, milyen lehet, ha belehull a semmi óceánjába a nap, és szertefröccsennek a vízcsöppek, mint mikor belecsap tenyerével a lugas alatti lócára tett lavór vizébe kora délelőtt borotválkozó nagyapja, és lerázza lapos pengéjéről a habot.

Egyébként sem nagyon ugrálhatott tovább a kertben, mert megint hívták.

− Vacsora! − legalább harmadjára kiáltott ki az udvarra nagyanyja. Szürke haját takaró kendője alatt homlokán a ráncok szigorúan táncoltak. − Gyere, mert elhűl!

A gyerek lemászott a kerítés melletti ólszerű építményről. Hiába vigyázott, térde és tenyere fekete lett a szurkosvászon tetőtől. Bosszúsan nadrágja ülepébe törölte a kezét, aztán futott még egy kört búcsúzóul a zöldségek ágyása körül, úgy rontott be a házba.

− Mossál kezet − mondta ráncos arcú nagyanyja. Homlokán némi türelmetlenséggel remegett az a borsónyi bibircsók, amit a gyerek néha óvatosan végigsimított vékony ujjaival, és csodálkozott, milyen kemény és gömbölyű egyszerre, mennyire valószínűtlen, hogy ott termett ezen a kedves arcon.

− Hol a víz?

− Hol lenne? Kint van, meg a szappan is.

A törött fényű, kopott lavór vizében óvatlan légy fekete temete úszott. A gyerek úgy merte ki, és dobta a szőlő  tövébe, hogy lehetőleg ne érjen hozzá. Aztán a keményre szikkadt szappant vízbe mártotta, és jó sokáig dörgölte vele a kezét, míg végre teljesen habos lett. Szívesen elnézegette volt még, milyen szép szivárványszínű hártya keletkezett az ujjai között, de megint szólították, így befejezte a pancsolást és ismét bevonult a házba.

− Elhűlt? − kérdezte.

− Ott van, nézd meg! − mutatta nagyanyja a tányárját.

A leves még gőzölgött.

− Ez nem az én kanalam! − közölte a gyerek, mielőtt leült volna. − Az enyémet kérem!

− Azt nem találtam. Egyed a nagyapádéval. Úgy jó lesz? − próbált alkudozni a nagyanyja. Megszokta már, hogy nem mindig felel meg, amit elsőre kínál. De tudta azt is, hogy ki lehet egyezni a gyerekkel, aki végül kegyesen bólintott, és elfogadta az ajánlatot. Lassan evett, élvezte, ahogy forognak a leves tetején úszó piros zsírkarikák. Kapott kenyeret is, de ahhoz hozzá sem ért.

− Száraz − mondta.

− Ilyen van most − sóhajtott a nagyanyja.

− Kifli nincsen?

− Majd hozok holnap. Jöhetsz velem te is a pékhez.

Nem számított túl nagynak sem az udvar, sem a rajta álló ház. Az épületet tulajdonképpen soha nem fejezték be. A falak már álltak, a tető stabilan borult rájuk, de mégis olyan képet mutatott minden, mintha hirtelen csapot-papot maguk mögött hagyva pánikszerű menekülésre fogták volna a mesterek. A ház kívül pucér tégla volt, sem vakolat, sem festék nem takarta. A kerítés is szabálytalan rácsozat volt csupán, görbe lécekből és másra már haszontalan deszkákból. A kapu öregesen nyikorgott, bár könnyen nyílt, és kilincse egyenletesen barnállott a rozsdától. A padláson sűrű, nehéz por szállt, bokáig járt benne és szaga szinte csiklandozta a gyerek orrát, ha néha felszökött, mert valaki óvatlanul a falnak döntve felejtette a létrát az épület mögött.

Egyszerű ház volt. A gyerek nagyapja a Medvék és a Griffek háborúja utáni években  építette. Ugyanitt állt az elődje is, a régi viskó, de annak szomorú vége lett, mikor a Hármashatalom szabta nemzetközi egyezményeket megszegő Griffek gyújtóbombákat dobáltak a civil lakosságra. Azt a Láthatatlan csodájának tudhatta be a család, hogy kisfiú nagyanyja, az akkor még fiatal és terhesen is szépséges Liona nem veszett oda. Egyedül volt otthon a gyerekekkel, mert az ura épp az erdőben szekerezett, a peremi Sűrűben. Fáért indult, és túl későn vette észre a Griffek viszonylag alacsonyan szálló kötelékét. Azonnal sejtette, mi lehet a céljuk, mert a közelben egyetlen település létezett csupán, Porváros. Oda tartottak pusztítani. Gregor megrántotta a gyeplőt, hogy forduljon a szekérrel, de a lovak megriadtak az égen szárnyaló szörnyektől, és idegesen toporzékoltak. Ha gyengébb ember lett volna a nagyapa, aki Sárkányölő Gregorról kapta nevét, talán a kerekek alatt végzi. A szekér nem borult fel, jól tartotta a gyeplőt, de szíve belesajdult, ahogy elképzelte, milyen pusztítást végeznek majd otthon a gyújtóbombák, és a Griffek vállán utazó harcimajmok. Ezek a görbe, idétlen mozgású teremtmények a Jeges-tenger közelében emelt hatalmas Riffen-gyárakban születtek. Ez volt az első olyan hadjárat, ahol megmutathatták, mire képesek az emberi elme e húsból és vérből gyúrt teremtményei. Erre, Porváros környékén még nem jártak soha. Ez olyan világvégi, kietlen helynek számított, ahol sokan laknak ugyan, de nincs semmi, ami miatt érdemes lenne meghódítani vagy földdel egyenlővé tenni. Más, messzi vidékekről érkezőktől hallhatta csak Gregor, milyen az, ha az égő utcákon rettegve rohangálnak az emberek, miközben a veszett hangulatú harci majmok sorozatlövő fegyvereikkel úgy irtják őket, mintha Sete borgőzös vértemplomában játszanának.

Míg a férfi az erdőben küszködött, Liona otthon mosott éppen. Szerencsére egyik gyerek sem kóborolt semmerre, mikor félreverték a harangokat.

− Gyertek azonnal! − kiáltott rájuk az asszony.

Pár napja Gregor hatalmas vermet ásott, hogy majd jó lesz ott zöldséget tárolni. Alul gerendákkal, fent deszkákkal jól megerősítette, földet szórt rá, és befedte zöld vesszőkkel, hogy kívülről nem is látszott, majd figyelmeztette a feleségét, a tetejét mindig tegyék rá vissza, nehogy beleessen valamelyik eszeveszetten rohangáló fiú. Liona először oda akart rejtőzni, az utolsó pillanatban azonban mégis mást gondolt. Maga sem tudta volna megmondani, miért, mert az ésszerűségnek nyoma sem volt ebben a döntésben, de végül a szemközti öreg Bádogosékhoz futott át a gyerekekkel, és azok szerény, bontásra ítélt fészerében húzták meg magukat. Ott hallgatták reszketve a bombák sivító énekét és a robbanásokat. Egymáshoz szorulva lestek kifelé a hézagokon át, merről gomolyog a halál füstje, és próbálták kémlelni az eget, vajon látnak-e gyilkos dühvel keringő Griffet a felhők árnyékában.

Mikor vége lett és előmerészkedtek, percekig alig láttak, olyan sűrű, ködszerű fehér por szállt a levegőben. Ahogy tisztult,  először az öreg Bádogos borzongott meg.

− Sajnálom − mondta a fiatalasszonynak. Az először nem értette, mit beszél ez, hiszen élnek. Éltek. S az élők döbbenetével nézték Lionáék portáját: két óriási kráter éktelenkedett azon a helyen, ahol egykor a házuk állt, és Gregor friss verme, ahova végül mégsem bújtak el. Liba, tyúk, kacsa − nyom nélkül odaveszett az összes jószáguk. Kezdhettek előlről mindent. Szerencsére a háború hamar véget ért, az ország és a család megpróbáltatásai azonban nem.

Gregor nagyapa az új házhoz az északi vetőktől hozott téglát. Már csak egy lova maradt, a másikat az üresen maradt trónt hazugságokkal megszerző áruló, a kétarcú Árkád emberei elhurcolták adóba. A szépen borotvált, de nagyapa meséi szerint állától szemhéjáig mélyen vágott arcú tisztet nem érdekelte, hogy Liona és a hat gyerek éhezni fognak, sőt inkább mulatságosnak tartotta, ahogy ott álltak a deszkákból tákolt ideiglenes lakóépítmény előtt tehetetlenül, gyáván, szerencsétlen képpel, mint az orgonasípok: a nagyapa első házasságából származó lakli Greg, a göndör Eleonorri (akit nagyon megkedvelt a szomszéd, a szabó Tibér hamarosan Árkád szolgálatába szegődő fia), és a mindig mosolygó Csillag, meg a kicsik, Janus és Istefán, valamint a még járni is alig tudó Nikosz, Liona fiai. Gregor nagyapa kivételesen hallgatott, inkább véresre harapta a nyelvét, mikor Árkád páncélosai vigyorogva magukkal vittek minden értéket a porvárosi perem utcáin élőktől. Egyetlen lóval viszont sokkal nehezebb volt minden, tovább tartott az út is a téglákkal: fújtatva, prüszkölve küszködött a szerencsétlen, magányos pára, hogy Gregor néha megsajnálta, leugrott a bakról és mellette bandukolt néhány mérföldön át. Hozhatott volna anyagot közelebbről is, de ezek a vetők megigézték a földet, a vizet és a tüzet, és garanciát vállaltak arra, hogy a házba gonosz lélek nem juthat be. Naplemente után sem, mikor a világ megint az árnyak martaléka lesz. Gregor, akinek akkoriban még alig volt szürke szál üstökében, inkább fordult többször, de annyi téglát rendelt a vetőktől, hogy jusson a ház köré is bő lépésnyi széles út, s az ablakot se bírják kocogtatni az éjszaka rémei.

A kertben a néhány ágyás zöldség és a két szilva-, meg egyetlen vén körtefa mellett üres ólak álltak. Soha nem tudtak annyit összeszedni Gregor nagyapáék, hogy újra ludak és kacsák, tyúkok és pulykák énekétől legyen hangos az udvar. Az istállót, miután utolsó girhes lova is beledöglött a napi robotba, az öreg végül lebontotta, ne sajogjon a szíve, ha hátra sétál a szemétdomb meg az emésztőgödör felé. Tudomásul vette, hogy szegények maradtak, bár a kétarcú Árkád páncélosai időről időre végigvonultak selyemlobogóikkal Porváros utcáin, és az ország fejét éltetve közhírré tették a nagyúr üzenetét arról, hogy ez a világ a szeretet és a béke, a hit, a remény és a gazdagság földje. Amióta a Griffek a Medvékkel békét kötöttek és vigyázzák e földet, minden sarjad, nő és lombosodik − hirdették a páncélosok. Az emberek meg úgy tettek, mintha boldogok lennének, és lelkesen tapsoltak. Ütötték a kezüket, egyiket a másikhoz, csattanjon jó nagyot, vörösre verték a tenyerüket. Aztán visszabújtak ablakaik mögé, salétromos és görnyedt házaikba, ahol többségük egyáltalán nem azt érezte, milyen jó e földön élni. Sokan legszívesebben teli szájjal ordították volna a féktelen szélbe, hogy a nagyúr áruló és hazug féreg. De ki tette volna kockára a maga, meg a családja életét? Mindenki hallott a nyirkos cellákkal teli börtönökről, ahova azok kerülnek, akik a nagyúr személyét sértő szavakkal illetik. Elegendő volt a gondolat, a gyanú, vagy akár hogy valaki látványosan kevéssé lelkesen tapsoljon ünnep idején, és hamarosan már érkeztek is dübörgő lovaikon, Hurcolónak becézett nyikorgó, rácsos szekerükkel a Néma Gárda emberei. Ezek nem voltak annyian, mint a páncélosok, de hatalmuk sokkal nagyobb és bonyolultabb volt. A nagyúr valóságos hálózatot épített ki, hogy halló fülei és látó szemei legyenek szerte az országban, még a legkisebb tanyán és a legsűrűbb erdőben is. Így minden hír eljutott a Gárdához. Akit magukkal cipeltek, azt ritkán látták viszont rokonai és ismerősei. Ha vissza is tért valami csoda folytán, többé már nem az volt, mint akit elvittek. A testen keresztül a lelket is összezúzták Árkád pribékjei. Roppantak a gerincek, mint a bogarak páncélja kegyetlen gyermektalpak alatt. Gregor nagyapa nem szerette volna, ha bárki szerettei közül e börtönök titkos kemencéinek kéményén keresztül térne vissza a természet örök körforgásába, ezért erőt vett magán, és hallgatott. Semmink sem maradt, csak mi egymásnak, mondogatta néha, mikor a csalánból főzött teát kortyolgatta. Hosszasan bámult maga elé, aztán bólogatva hozzátette: de élünk, élünk mindannyian.

A gyereknek, Kinónak nem voltak emlékei arról, milyen lehetett régen ez a környék. Őt egyáltalán nem zavarta, hogy ilyen siváran álltak a korhadt deszkákból tákolt bódék a ház köré szórva, mert fogalma sem volt arról, lehetne-e másféle élet is, vagy csak ez az egy létezik. Neki jó volt így is. Szerette ezt a kertet, ahol volt hova rejtőznie, ha elunta az udvaron futkározást. Nappal a sötét zugoktól sem kellett tartania, estefelé meg vigyázott, le ne térjen a házat körülölelő biztonságos téglaútról. Azért néha-néha kifutott a hátsó kerítésig, és figyelte, hogy mozognak a fűcsomók a szemétdomb és az emésztő utáni sarkon túl, a senkiföldjén. Nem lehetett tudni, a szél miatt, vagy mert az éjszaka titokzatos teremtményei közelednek.

Sokszor riadt arra éjjelente, hogy valami motoz kint a kertben. Hiába tudta, hogy az út a ház körül távol tartja a szörnyeket, mégsem bírt erőt venni magán, hogy odaosonjon az ablakhoz. Pedig szerette volna látni, ki járhat odakint. De a félelem erősebb volt mindennél. A gyerek magára húzta a takarót, mintha a bolyhos anyag képes lenne megvédeni az ismeretlentől, és próbált olyan mozdulatlanul feküdni, mint a halottak. Szemét vadul összeszorította, lélegzetét lelassította, hogy szinte már fájt. A lugas vesszőin lógó levelek reszkettek a szélben. Néha órákig sem bírt elaludni, máskor egyszerűen belezuhant a rettegés rémálmokkal teli pocsolyáinak sűrű, barnás vizébe. Ezekről a szörnyű órákról nem beszélt senkinek. Úgy érezte, csak kinevetnék. Inkább hallgatott, hátha akkor elmúlik. Nem tudta még, hogy ezzel nem old meg semmit.