Mi több, mint ócska kosz a levegőn, 

szmogos szürke-fehér ritmuskép, 

fellátva az éghomályra néz, 

felváltva le-fellátó istentalánság. 

A kúszó színekben tekintetrandevú.

Óriási, hogy mitévő lehetsz

a mában,

hatalmas a hívszó, 

ereje istenizom látvány,

befeszített képzelet, torkon ragadó

nyeletlenség mégis. Mindenek mellett.

Mit lát, aki belenéz az említett vakvilágba?

Mit érez, aki szó nélkül bámulja

véghetetlen átlátsztalanságát

az életképnek?

Persze, égterebélyesség mutatja, kik vagyunk,

de vegyük észre magunkat,

nincs szűrő, amit átlássunk,

a szmog, ami mögött vagyunk, 

nem szór képmást, csak szürke-fehér.

Kúszó szünet a lét, ködfénykürt búg

istenit megtévesztően,

aki fújja,

embert tükrözve úszunk csillaszemein,

meg az a térhang!

Csillagom, ellátom magam, hogy jussak is valamire.

Ez az élet mindegyre elég.

Térdepelj le később, 

hogy fel van díszítve az a dicskoszvető!

Nézz rá fel, s lásd le magad, rántsd le magadról

a törlőkendőt, viledát lobogtatva

megnyílik az a fölhőkapu,

s esik rád majd égcsapból savcsepp.

Kirendelt véráldozat vagy, 

tudd meg!

Égő-csípőt bókolj, ha égsz,

s nem halogat az ég

tovább, befogad.

Ködvászonra festik fel vérbő, szűrt egy-két színedet.