Ha olasz volnál, talán Giacomónak hívnának. Talán hangosabban beszélnénk, többet vitatkoznánk, s én is jobban szeretném a tésztát. Giacomo volnál, én Tosca, netán Mimi, pillangó-, vagy gőgös királykisasszony. 

Ha olasz volnál, talán jobban kedvelnéd Cannavarót, én sem tuttit mondanék Totti helyett. S nem kapcsolnál el a Bartókról, harakirit emlegetve, ha operát közvetítenek. Ha olasz volnál, wörksopon tanulnék meg mindent a tollhegytésztáról, talán így kevésbé zavarna a mesterségem. 

Lenne fél vagy egy tucat gyerekünk, három után egyremegy, mind a te szemedet, az én szavaimat, s kettőnk makacsságát örökölné. Nyitnánk díszfaiskolát, oda járnának a csemeték, lehet koszolni napestig, kamazzal, lapáttal, vödörrel, locsolóval, sütiformával, markolóval. 

Lurkók volnának, vásottak, tűzrőlpattantak, fiúk, lányok vegyest, kis koszfészkek. Mindenki más-más koszfoltot hagyna maga után, tele volna velük a ház. Béla krétacsíkokat, Balázs tintapacát, a többi tündér hol lekváros kenyér lenyomatot, nyomdamintát, hol ceruza- vagy filctollrajzot, esetleg mézes tenyér foltokat. 

Megannyi dísz kosz, szedtevette.

Hozzá jönnének a mi koszaink, ezerszám kávéscsésze alj foltok, tej, vaj, szósz, sár, vér és penész. Teremtette.

Azt gondoltam, ha Giacomo volnál, sem kellene magad faragnod fából, sem önteni aranyból, kedves. Hogy tudom, ki s mi vagy. Hogy értem vagy s nekem, bajazzók mi ketten, egymásnak. 

De mostanság mintha koszos volna a partitúránk, nem úgy igazodunk, ahogy eddig, sem foltjainkon, sem díszeinken. Ha csak tucatnyi is.