1.

Visszaút nem tudom, hová. A fényviszonyok tanulmányozása egész délután. Csak meglepődni egy hűtőre kitett fényképen, mondjuk. Milyen volt a Super Mariós (1up gombás) pólóban. A parkoló autók szélvédőjéről, bevásárlókocsik rácsáról visszatükröződő napsugarakat nézni. Három fejfájás-csillapítóval sem múló fejfájással várni. Később a veszprémi út. Hogy nekem mindenről a vámpírok jutnak eszembe, ezen gondolkozni, hogy erről talán Cortázar tehet, meg egy apokalipszis (űrlények, zombik vagy nukleáris holokauszt). Akkor te nem néztél a szemembe, pedig egy lány véletlenül elsírta magát mellettem a telefonba, ami, tudom, meglepett téged is. Azt mondta, menekülnie kell valami elől, és hogy ilyenkor mindig ezt csinálja. Csak a lényeget, hogy miért, mi elől menekül, azt nem mondta. Gondolom, szégyellte, meg a másik fél, akit állítása szerint csak véletlen hívott fel, tudta is. Pedig egész megörültem, hogy legalább ő szól hozzám, de gondolhattam volna, hogy őrült, öngyilkos-jelölt, vagy magányos. Egy osztálykiránduláson éreztem magam osztály és kirándulás nélkül. A rosszul öltözött veszprémiek után jött a balatonvilágosi járat. De kit érdekelnek a részletek. Megérkeztünk, mire a lángosos bódék beszedik a székeket. Az ég lila volt, mint egy pár napos tetem, s mikor megnyugodtunk volna, a lebegő kívánságlampionok megjelentek fejünk felett. Ezek nyilván nem ugyanazok voltak, mint amiket két napja eregettünk. De te azért megkérdezted viccből, hogy ugye nem azok, és mi nem nevettünk, mint nevettünk volna normálisan.

2.

Hanem mondtam, hogy szerintem nem, és gyanakodva kérdeztem, de ugye tudod, hogy nem ugyanazok, hogy nem repülték keresztül két nap alatt a fél Dunántúlt, követve a buszunkat, hogy épp Balatonaligán kössenek ki, emlékeztetve minket a Győr melletti komor kastélyra, a hideg pincéjére, félrészeg mosolyainkra, a pincében alvó vidéki vámpírokra és a magnóból bömbölő Cserháti Zsuzsára. Erre te sértetten, mint akit hülyének néznek (hát, tényleg hülyének néztelek akkor, vagy inkább csak féltem, hogy megőrültél te is esetleg), hogy igen, bazdmeg, tudom, hogy nem ugyanazok, mire a nyaraló teraszán söröző Tomi bá megosztotta a legutóbbi újságértesüléseit velünk, miszerint a repülő lampionokat hamarosan be fogják tiltani, mert nagyon veszélyesek. Erre abbahagytuk a veszekedést. Ki tudja, hová szállnak, mit gyújtanak fel az olajos rizspapírok. Aztán leküldött Argus vagy kecskés sörért, amiket egy olyan használaton kívüli, régi hűtő tetején tárolt, amelyikben Indiana Jones is túlélte a tesztrobbantást a Nevadai sivatagban. Kár, hogy már nem működik — gondoltam. Belebújhatnék.

3.

Az arkangyal nevű, azúr szemű gnóm mintha egyszerre volna egy tűzoltó zenekar cintányérosa és egy vidéki mozi latinból bukott, meleg és vak üzemvezetőjének sápkóros öccse, aki csak beszívva tudja elviselni, hogy lát. A pince, aminek valamiért a Lámpás nevet adták, aznap este dugig volt, már az Óperencián túl jártunk, és az úszásoktató, aki épp készült elvenni egy svéd-iráni programozót, ki tudja, miért, mindenképp össze akart minket hozni. Mármint a gnómot, aki valaha veled és engem, aki ugye most. Hogy legyünk barátok. Én ferencvárosi gnómokkal is barátkozom, akkora állat vagyok, de ő már akkor sem tűnt túlzottan érdekesnek, amikor még, vagy még nem. Talán jövőbe is lát az azúr szemeivel, azért volt feszült velem, mielőtt bármi oka lett volna erre. Az úszásoktató meg nem tudom, mit képzelt. Talán csak a fénylő gombafelhőt akarta csodálni, vagy annyit szívott, hogy csak jót akart, mindkettőt esetleg. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen geci minden társaságban,  és csak képzelem, hogy az egyetlen jófej. Biztos így van. Akkor mosolyogtam, mint aki egy Oscar-gálán nem nyert semmit, pedig jelölték. Azután megérkezett a házi meteorológusunk, az arkangyal-gnóm lelépett, mintha lenne hová hátrálnunk egymás elől, és valahol ott, akkor lett világossá az egész este értelme. Amikor levált róla a valóság, mint a tapéta meztelen talpam alatt, mikor a cirkuszos filmet néztem és olyan fények lettek, hogy kinyílt a frigyláda, festett villámokat szórt az ég. Akkor a Hold hatalmas volt, és egyszerre mindenkibe ördög bújt, vagy bosszúálló angyalok, de mindenkitől mást akartak, nekem a szívem harapták, tépték, tekerték, ahol a lelkem sejtették, titeket viszont mint marionette-bábokat irányítottak.

4.

Valamiért el kellett játszanotok a meteorológussal egy kenderesi lakodalmat egy másik kastélyban. A meteorológus volt az apám, te meg a többiek. Hogy lássalak így is, bábuként talán. Hányinger kerülgetett, hallgatva a nevetést, mintha szűk, pókhálós résben nyúlva bogarak szaladgáltak volna kezemen. Miért nem tudok olyan lenni, mint az apám. Így tanultam meg lemondani rólad, meg a meteorológusról is egyúttal. Magamra erőltetett félmosollyal. Persze végül is nem mondtam le egyikőtökről sem, ez is a gyengeségem része. Így jutottunk el mindenesetre, fél évvel később egy másik (ki tudja már, hányadik) lakodalomba, a szappanbuborékok ugyanazoknak a vikingeknek a feje fölött keringtek egy napfénytől lucskos templomkertben az unalmas prédikáció után, mint akik a Lámpásban ünnepelték valamelyikük születésnapját (a Lelkész, dark-gót szobatársam, rájuk is szólt, hiába, hogy túl hangosak). Ők csak doboltak.

5.

Később ugyanezek a vikingek itattak le, vagyis ez hazugság, ők csak ittak, de én leittam magam, mert nem tudtam elviselni a gnóm azúrkék tekintetét, aki akkor is, mindig is ott volt, vagyis csak azt, hogy kék, nem pedig zöld vagy fekete. Miért éppen kék? Meg persze, hogy hazudik, valahogy mindene hazudik nekem. Ami furcsa, mert nem ártott senkinek. Vagy csak amennyire szokás. És most nem a bográcsos ügyre gondolok. Emlékszel (talán emlékszel), mennyi lampiont engedtünk fel az égbe? És a kívánságokra emlékszel? Én mindig mindenhol ugyanazt kívánom. De az örökké a mosttól folyton végtelen távolságra van. Mint az egy a nullától. Én az egész kívánságlampionozást bohóckodásnak, túlzásnak éreztem, csak mímeltem a jókedvet. Mennyi égő szentjánosbogár, repülő csészealj, csillag, vagy amit akarsz, lebegett az összekurvázott, összehányt násznép feje felett, az arcuk kísérteties volt, mint egy ócska horrorban. Aztán a kastély tölgyfáin túl elrepültek ezek az állítólag veszélytelen, környezetbarát, kínai szarok a nem tudom, hova, de pár hónappal később Kisújon is láttam őket repülni a vasútállomás felé a pusztába. Nem tudom, csakhogy miközben boldog műszaki értelmiségiek magyarázták a csodát, a kastély pincéjéből Cserháti Zsuzsa énekelt, arra gondoltam én is, hogy be kéne, tényleg be kéne őket tiltani. Örökre.