Három hang egy húron pendül

… pár hete a tóparton lakom, ahol Stevenson is
élt, akit Marcel Schwob fedezett fel, itt írta esszéit
az imagination romatique és discipline classique
igézetében, aztán azok az írók, akiket én majd
nem ismerek, Borges és Bolaño, felfedezik
Schwobot is, engem a tó túloldala vonzott, de
mikor sétám során odaértem, ismét csak arra
gondoltam, hogy a másik oldalát is meg kellene
ismerni, így jártam körbe-körbe, aztán az is
eszembe jutott, hogy engem nem fedezett fel
még senki, idegenben élek, lakásról lakásra, nyári
lakról téli lakra hurcolom magammal a zongorám,
még New Yorkban is megéreztem a lószagot, rá
is találtam az istállóra, ahol aztán csak álltam és
sírtam, de most itt a parton látom, ahogy új élet
fut fel a halott törzsre, ülök a Saranac-tónál,
egy irokéz törzs egykori szálláshelyén, ők adtak
nevet ennek a vidéknek, de hogy mit jelent a
Saranac, nem tudja már senki, csak a concerto,
ami nálam is többet tud, és látom, ahogy mozdul
a világ, életem s halálom útja ugyanazt a kört
futja, egy réteg élet, egy réteg halál, körkörösen
megy lefelé a föld magmájáig s onnan vissza, a
csillagok arca felé, ezért nem hiszek a pusztulásban,
mintha minden a víz alól szólna, koncsertál a tó
is, egymástól veszik át a dallamokat a vetélkedő
hullámok, kiúsztatják a hangokat a lábam elé, s
már írom is a partitúrát —, mire negyvenkilós, öreg
kisfiú lettem, másmilyenné tettem a világot, mint
amilyennek örökül kaptam, és nem számít már a
zongorám, se az a hiányzó 17 ütem, befejezetlen
is kész a leltár, csak az fáj, hogy telve hagyom
itt ezt az egészet, s nem üresen megyek tovább —

… a hangokat elnyeli a tó, de nem szakíthatja félbe
a halál, örömömet lelem a marcato s a tenuto közötti
különbségben, és ismerem a tények s a valóság közt
haldokló sivatag hangját, erre egy öreg kisfiú végső
zenéje tanított, arcom az övé, szétragyogtatta bennem
a szakadékot, bár ha megszólalt a bakeliten, (talán
egy halálraítélt is örömmel hallgatná a cellájában),
dolgozni sose voltam képes, árkaim, ahogy az ütések,
kopások, a betett könyv, betevő falat, a töretett idő,
az elsötétült kreatúra, mind századom betűi s szavai,
mint tüzes gombostű a fejben, körkörös krátert égetnek
a kiüresített szívben, hol szombat akarna lenni, de ti
nem a vasárnapot vágyjátok, hanem azt lesitek, lenne
bár mindig péntek, mikor ölni jó, ki eszelhet ki ennél
szomorúbbat, hiszen ha nincs feltámadás, nem egyéb
a világ, mint folyamatos keresztre feszítés, persze hogy
félek, tőletek rettegek, csak az nem fél, akit megöltek,
egy édes, édes ölelésre gondolok, mielőtt elveszek a
fűben, (keresztfáról leszedett fiú), végképp betört állat,
örökre háttal a tükörnek, foszló csillagok árnyékának —

… előfordul, hogy három hang, Bartók, Pilinszky és
Tomaji egy húron pendül, mert egy fokon túl mindig
ugyanarról van szó, szembe dicsérem a napot, csak
vette a kalapját, s minden részeget itt hagyott, láthatod
a részleget, néhány magánlényt ülni a tavalyi záróra
után is rendületlenül a zebegényi Mókus teraszán,
mennyi arc poétika üres korsók felett, isszuk a keserű
palimpszeszt, aztán leimbolygunk a partra, vakszemébe
nézünk a zuhanó napnak, elhajlik az idő s egy nap az
élet, sóhajt egyik régi társunk, melegszünk lángoló
csónakja fényében, s reggelre kelve már látjuk is az
éjszakát, ami eddig volt, ellángolt a parton, becseréltük
látványra s melegre, hogy megteljen szemünk s ne
fázzanak ujjaink, többé nincs kataton hullámverés,
ülünk poharak s paradigmák poklában, kedélyesen
utazunk a háztól le a kocsmáig s vissza, nincs veszve
semmi, minden a megszokott rendben újra kezdődik,
abban hinnem, hogy csak egy középpontja van a
labirintusnak s csak egy fenevad vár rám, termékeny
tévedésem volt, s legfőbb ideje, hogy leírjam, minden
halállal mi leszünk kevesebbek, közelről kondul a
templom harangja, Istenem, hallgasd, és ne hagyj
magamra, ezért tanultam meg járni, ezért a kései,
keserű éjjelért, de túl sokat élni megárt, azok a sok
végső, szép napok, mind halott s mégis mind ragyog,
a vershez szavak kellenek, nem gondolatok, jobb
lenne nem megvárni, míg öreg kisfiú leszek, eltűnni
a világból, ahol már nem súgja többé senki, gyere
velem Velembe megmelegedni —