Heten álltunk fordított V alakban a színpadon, az aprócska terem reflektorfényei olyan erősen világítottak az arcunkba, hogy azt éreztük, az utolsó sorokból is meg lehet számolni az arcunkon lecsorduló izzadságcseppeket. Körülöttünk feketeségbe burkolózott minden; a ’70-es évekből örökölt függönyök, a kontár munkával összetákolt falak, az illesztések mentén itt-ott felpöndörödő parkettalapok, a lámpák által hátulról megvilágított közönség amorf sziluettje.
E fekete külvilágot kizárva játszottunk, egymáshoz tartozva, mintha egy élőlény lettünk volna hét szétválasztott testben, az egyikünk által elkezdett mozdulatot egy másikunk folytatta, s egy harmadikunk fejezte be, gondolatszálainkat is összefűzve megszólalásaink egyetlen hosszú, héthangú monológgá olvadtak össze – úgy tűnt, az előadás csúcspontjára érve tökéletessé csiszoltuk az összhangot.
Ám a katarzis előtt bennem valami hirtelen elromlott. Kizökkentem. A színháztermen kívüli életemből az előadáshoz távolról sem kapcsolódó gondolatok tolakodtak az elmémbe, mit mondtam, mit tettem, mit nem tettem, mit olvastam az elmúlt napokban. Lekésett busz, kiöntött kávé, fizetetlen számlák, meghosszabbításra váró könyvtári könyvek a népdalkutatásról. Az előadás csúcspontján.
… Hasonlóképpen tévednek azok is, akik azt hiszik, hogy… Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok … köznapi nyelven szólva: … Csúf, de te gyönyörűnek találtál … Ami engem illet, csak annyit mondhatok, hogy… Végig hallgattad mindig, amit mondtam … Talán itt nyugaton el sem tudják képzelni, hogy… Halandóból így lettem halhatatlan.
Összefolyt már, én gondolok-e arra, amit Bartóktól olvastam, és a másik szavalja-e Pilinszkyt a színpadon, netán ő is Bartókra gondol-e, mint én, és merő automatizmusból szavalja Pilinszkyt, egyáltalán övé-e még a szó, vagy elhalásztam előle, ő agyal Bartókon, és én szavalom Pilinszkyt, vagy ő rökönyödik meg azon, hogy ha egyszer Pilinszkyt kéne szavalnia, miért én idézek Bartóktól.
Bár a gondolatok és szavak, próza és vers, az én és a másik egymásba csúszása nem tartott egy percnél tovább, az eredeti szinkron felőrlődött a valóság és a képzelet összetorlódásában. Már nem egy élőlény voltunk hét szétválasztott testben, hanem hét önálló entitás, amelyeket láthatatlan kötelek fűztek össze, hogy továbbra is egy irányba haladjanak. Nyeltünk egyet és mentünk tovább a közös úton, kelletlenül, függetlenségünk után sóvárogva.
Az előadás második felében hiba nélkül, ám gépiesen játszottunk. Ugyanazon tűz körül táncoltunk, ki-ki egymagában. A közönség hiába tapsolt minket vissza a színpadra, kényszeredetten fogtuk meg egymás kezét meghajláskor, mint az egymástól elhidegült szülők, amikor a közös gyermeküket dicsérik. Egymásra néztünk, de már nem láttuk magunkat a másik szemében. Többé nem tartoztunk egymáshoz. Átváltoztunk.