Bartók Béla a dolgozószobájából figyelte a feleségét, és amikor látta, hogy kilépett az erkélyre, és öntözi a muskátlikat, gyorsan tárcsázott.
— Szabó, tessék!
— Lőrinc, itt Béla, mindenképp segítened kell. A Kékszakállú komplett anyaga Edith lakásában maradt, föltétlen el kell hoznod onnan. Az egyetlen vagy, aki tudtad, hogy vele töltöttem a hétvégét, mást nem kérhetek meg. Márta nem érti, mért nem dolgozom, miközben sürget az idő, ősszel premier. Hát ezért: nincs az asztalomon a könyv.
— Bélám, azt kell gondolnom, fogalmad sincs, mi van odakint a nagyvilágban. Te csak a zongorád mellett ülsz, komponálsz, belefeledkezve a munkádba, és semmit sem tudsz arról, hogy odakint járvány szedi az áldozatait.
— Viccelsz, ugye?
— Bár viccelhetnék! Tegnap este egy műhelyéből hazafelé tartó szabómester összeesett az utcán. Egy rendőr telefonon hívta a mentőket, bár ki se jöttek volna: nem vitték el a szabót, mert járványos betegnek tűnt. A rendőr hívta a fertőtlenítő intézetet, már sötétedett, mire kiért két emberük. Megállapították, hogy tüdőgyulladás tüneteit mutatja, meg hogy tipikus spanyolnátha, de mire elszállították volna, fájdalmas vergődés után, szívgyengeségben elhalálozott. Azt írja a Friss Újság, hogy ez a járvány főként a fiatal, életerős embereket pusztítja. Most neked magyarázzam, hogy tizennyolc évesen mit kockáztatnék?
— Csak azt ne mond, hogy harmincnyolc évesen bátran elugorhatok Edithhez.
— Ne ugorj, és ne is ugrálj, maradj veszteg. Mindenkinek a karantént ajánlják. Még egy nap, és kötelezővé teszik. Zárjátok magatokra a házat, és ne tegyétek ki a lábatokat! Én is ezt teszem. És persze Edith sem mozdulhat ki! Eszedbe ne jusson azt kérni tőle, hogy hozza el a könyvedet, és dobja be a leveles ládátokba! Nem teheti kockára az életét. Hidd el, egyet tehettek csupán: maradjatok otthon!
— De hát a Kékszakállú!… A bemutató!… És hát Edith!… És Márta!… Ég a ház, Lőrinc!…
— Egyelőre Edithről és a vágyaidról is le kell mondanod. A hatóságok kijárási tilalmat rendeltek el.
— De én ebbe beledöglök!
— Abba is, Bélám, ha nem hallgatsz rám! Föl kell függesztenetek a randevúitokat. Ha valaki igazán megért, az én vagyok, az örök hősszerelmes és nőbolond. A szerelem hiánya is pusztít, még ha ettől nem is esik össze az ember az utcán.
— Jó-jó, Lőrinc, megértettem, de Edith nem fejezheti be helyettem a Kékszakállút. Engem meg fog ölni ez a karantén! Ki kell találnunk valamit.
— Van egy ötletem. Mielőtt elmondom, egy kérdés: Márta tudja, hogy országos, sőt, az egész világra kiterjedő járvány van?
— Aligha… Ha tudná, már itt jajveszékelne mellettem, hogy Béluska, ki ne menj az utcára!
— Akkor jó. Pakolj össze minden apróságot, amire szükséged lehet egy-kéthónapos időszakra, és mondd azt Mártának, hogy jársz egyet. Aztán tényleg járj egyet: amilyen gyorsan csak tudsz, menj Edithhez. Onnan hívd föl, és mond azt neki, hogy bevittek a fertőző intézetbe, fertőzöttség gyanújával, és pár hétre bent is tartanak. Edithtől ki ne mozdulj, maradjatok közös karanténban. Dolgozz, hogy befejezd a Kékszakállút, és pihenésképpen bújjatok minél gyakrabban az ágyába.
— Nem hangzik rosszul. Megteszem.
Bartók Béla összepakolt, mondván a feleségének, hogy jár egyet. Amikor kilépett az ajtón, Márta még utána szólt:
— Béluskám, a fogkefédet eleddig sosem vitted magaddal, ha sétára indultál, de ha már viszed, kérlek, ezt is tedd mellé, tudod, csak a mentolost szereted! — azzal kezébe adta a félig elhasznált fogkrémet. Bartók már a kaput nyitotta, amikor ez erkélyről utána szólt. — Csak hajtsd be, nem kell bezárnod, pár perc múlva jön a telefonszerelő.