Az operanászt falcolja egy alkalommal.
Látni vélik szfinxre szállni az Andrássyn.
Egy sarki swinges trombitaszóló közben nagy svunggal
svenkel a slank hírőr,
a szállás szépen meg van csinálva,
de vajon, kérdezi vissza,
ki a lélegzetámító madármadám?
Kiről szól ez a svenk ma?

Máskor hajszélspirálisba
öltött fordulat.
Természetazonos, fizikális,
melanzsos napnyúlta van.
A térben elengedhetetlennek
érzik egymást
a nyugati gyertyanők.
Mindenki arra a nagy pillanászra vár,
amilyen nem a csók, hanem
a drága zárszemek.
Egy hőszomj kioltása nem cél, élvezet,
mondja az okkal arra tévedő Badi úr, és
egy hajszélspirálba kapaszkodó pillanatra
elfacérosodik mindenki.
Drágáim, ő az. Akivel
ma sem találkozom.
A szfinx már messze. Sirálynyi.

Az operanász nézhetetlen,
lekapcsolják az élő adást,
fel kell újítani a légteret is,
reklám.


Még látni vélik szfinxre szállni
a nyugati hétvégeken.
Gyertyanők tartanak el viaszférfiakat,
amerre járnak, és egy pontba sűrűsödik
a levegő.

 
Mindez már sokkal később játszódik,
az Operát félújítják, kőlépcsőin
a cipők ovál kifényesedéseket súrolnak.
Egy nő oroszlántestét mutatja
be a tévének,
tapsolják és félik a viaszférfiak,
a gyertyák elégnek nyaktól lefelé,
a fejek maradnak csüggve, drága zárszemek.
Balról trombitaszó, másik hírőr
svenkeli az eget,
elmarad minden előadás,
szóljon valaki a mézes tömegnek,
szétszóródnak a tünci fellegek.

Az operanász ideje lejárt
és meg se történt
valakik szerint, a közmédia hallgat vagy ferdít
ez ügyben, persze, volt valami,
ismerik el néha,
és sietve nevetik:
az is csak egy
röpke fél sirálynyi se.