Egy nagyon bölcs kőoroszlán lakik az opera előtt,
és bármilyen részeg lehetek, arra menve meglátom az igazságot,
ez itt egy nő, egy feleség, egy szerető, egy szfinx,
lányos arca éppen azé, akitől szeretve menekülsz,
és akit menekülve magadhoz láncolsz, egy Léda ő,
ledér, de nem te, Márti, nem te, Ágika,
szemmel levetkőztetem, és kőtagjai belül puhábbak már,
fehér nagymacska-test, egy Ági, Márta, Csinszka,
Lilla, csak nem ő, akinek Ady nézte, míg részegen,
micsoda sértés, fölmászott rá, és, micsoda sértés,
leesett, és, micsoda sértés, összetörte magát,
szívemben Ady-kötetet olvasok, vagy inkább májamban,
mert a szív Attiláé, a tüdő Pilinszkyé, az agy Babitsé,
és a kő-kisagy Füst Milán tulajdona,
egy kő-nagymacska a kihallatszó hangokból étkezik,
Mahler első szimfóniája kering a vérében, és a vér
elsodort taktusok, versfoszlányok módjára zuhog
a kő-pórusokon át le a földalatti nagyobb járataiba,
éjszakai lidérc-utasok tódulnak az operába,
az átlátszó hegedűk és fagottok kísértetek üvegkezébe kerülnek,
a korszellem érintése hangol ördögbél-húrokat,
lúdvérc-sírás tölti meg a csak zene számára
hallható zenét, az idő nem tud kitörni a metronómból,
a karmester elnyomja a ritmus tüzét benne, mint csikket
egy tányér peremén, de ki vezényel a szfinx-szem-villogásban,
ki ül a nézőtéren, ki ül a kőlidércen, miféle játék ez velem,
nem értem a szabályait, dallamának 25 félhold az előjegyzése,
bömbölve szól, kíváncsian kutatja végig az üres sugárutat,
a kisöpört kottavonalak futópályáját, és a levágott kottafejhalmot
az opera szemetesében.