Mily sokan vagytok!…
Millió kis író gépel
Most hőségben, légkondi nélkül, pécével felszerelt házban,
- (Pedig a szabadban vár rájuk ezer móka, meg kacagás.)
Oly heves dühödt gépelésük, oly szánalmas szürke életük!
Érett értelmiségi! Mondja magára naivan egy-egy,
A klikkek világában nem kérdik miért, minek?
Csak írnak, bár nem értik, mi sodorja őket, - a mérget,
Hogy valódi, fontos krízist figyelmen kívül hagyva,
Üljenek irodaházban, gurulós székük ölében
S ha fiatalság csinál valamit, körmöljenek ezerrel. —
Mert máskorú, régimód’ nemzedék ugyanezt művelte vélük,
Le akar nyomni, hogy nevezze „rosszabb”-nak a korom.
(Bár a buták száma nő, de az arányuk nem.)
…Nem, nem értem… Ki akarta?... Honnan jött e bolond szokás?
Hogy szülő ítélkezzen gyermeke felett mint omnipotens lény,
(Mily jó most csendes tolvajnak. Kímélik attul a szitkot
És magát jól megszedi társaival offshore fiókba.)
Nem értem… Keresztbe tett kézzel, lenézvén ránk, várják, hol a tisztelet.
Most sértetten, mérgesen mondva mennyivel jobb volt még régen
Gondol valamennyi ősi bárra és hajdani szép muzsikára,
Bárcsak visszafordíthatná az időt. De mire sajnos nem jönnek rá,
Hogy mind, gyermekkorát siratja, mikor szabadabban éltek.
…Majd vitatják, mitől lett olyan, amilyen e beteg idő?
Hogy történhet meg, hogy nyugati és kifinomult területen,
Egy ember bemegy egy iskolába - - a kezében egy fegyverrel,
Elő is veszi - - Ránk szegezi - - s elszabadít tüzes poklot?
Idősnek, hát, agy hiányában, vádlottja videojáték!
Közben markolja a hétmilliméterest, mert az Istenadta jog.
… Jaj, bár egymás életét preferálnánk a lőszerekkel szemben.