(Kaffka Margit A Toronyalja utcában)

Kaffka Margit Csendes válságok című novelláskötete 1910-ben jelent meg először a Nyugat kiadásában¹. Az író kisprózája, így a Csendes válságok című kötet marginális helyet foglal el a Kaffka-életművön belül kiemeltebb státuszba pozicionált regényírói munkássága mellett. A novelláskötetről Horváth János írt a Budapesti Szemle 409. számában2  az irodalmi újdonságokkal foglalkozó Értesítő rovatba. Horváth a Kaffka-köteten kívül Heltai Jenő Írók, színésznők és más csirkefogók című művéről, Szomory Dezső Az isteni kert című alkotásáról, illetve Cholnoky Viktor Tammúzáról írt kritikát. Horváth a Csendes válságok kötetet vizsgálva 14 novelláról tesz megjegyzést. Horváth alapos kritikájában a kötetben található szövegek narratív technikájára utal, az elemző szerint a Kaffka-novellákban az elbeszélői szólam reduktivitása figyelhető meg. „Ő különben nagyon ritkán szól bele személye szerint elbeszélésébe.”³ — írja Horváth. A kritikában számos reflexiót olvashatunk arra vonatkozóan, hogy Horváth lélektani ábrázolástechnikát vél felismerni a szövegekben. Horváth János szerint a novellákra jellemző az erős hangulatteremtő attitűd, amely megmutatja „tehetségének egy másik kitűnő oldalát, mely lélektani érdeklődésével alkot egészet.”⁴ A kritikaíró a legsikerültebb részekként érti „…mindannak rajzát, ami érzékelhető, a környezetét, a tájét, az év- és nap-szakét, mindazét, a mi helyhez, időhöz köt […]”⁵.
A kötet második kiadása 1920-ban jelent meg a Pallas Kiadónál.⁶  Ezután három kiadást ért meg a kötet.⁷  Horváth az 1911-es írásában még 14 novellát említ az elemzésében, a Csendes válságok című kötet változásokon esett keresztül, a későbbi megjelenések alkalmával újabb novellákal bővült a kiadás. Megfigyelhetőek a különböző kiadások kiáltóan eltérő oldalszámai.⁸  A MEK-en található kiadás⁹  82 novellát ad közre Csendes válságok cím alatt, amelybe más novelláskötetek írásait is beékelték, például a Süppedő talajon című 1912-es kötet szövegeit, illetve a Levelek a zárdából című 1905-ös regény töredékét. A recepciótörténetet áttekintve nincs egységes vélemény a fontos filológiai kérdésekről.
Dolgozatomban A Toronyalja utcában című novella narratológiai megközelítésű interpretációjára teszek kísérletet. Az elemzésemben arra keresem a választ, hogy milyen térpoétikai jegyek és milyen vizuális aspektusok szervezik a szöveget. A novella egyes részletei referenciapontként szolgálhatnak a századforduló utáni Miskolc térszerkezetének megértéséhez. A novellában különböző kultúrához való viszonyulások jelennek meg, a főszereplő Tibor a modern poétikai jegyében írja verseit. miskolci utazása során a konzervatív hagyományhoz szokott és ennek a jegyében alkotott irodalmat kultiváló közönség értetlenül fogadja a műveit.
A Toronyalja utcában című novella már a címben is jelzi, hogy a miskolci városi légkör szolgált inspiratív forrásként Kaffka számára. A Toronyalja utca egy az Avasi Református Templomtól és a Szent István Tértől nem messze lévő kisebb mellékutca. A novella első mondata így hangzik: „Csendesen tipegtek fölfelé egymás mellett.”, vagyis fókuszba kerül a térben való mozgás. A mondat grammatikai viszonyaiból következtetni lehet arra, hogy több szereplő mozgási tevékenységéről van szó. A szereplők tehát megjelennek, ugyanakkor markánsabb definíciós kísérlet nélkül. A beleértett olvasó még nem tudhatja, hogy kikről lesz szó a szövegben, a narrátor azonban a közvetlen ábrázolástechnika révén önmagától értetődőnek veszi a szereplők mibenlétét. A nyitómondat után a tér leírása következik. „A gyalogjáró itt enyhe lejtővel kanyarodott, néptelen volt; besüppedt, fatáblás-ablakú házacskák előtt vitt el — a petróleumlámpák is egyre ritkábban következtek, és csak egy kis körben öntöttek maguk körül sárgás, komolyka fényt a hóra; hogy felszikrázott, gyémántporosan a szekérút, az árokszél, az iskolások apró jégtócsái a zúzmarás akácok boglyas, kerek ág-koronája.” A deskriptív rész ábrázoló jellege lehetőséget ad arra, hogy a címben megidézett lokális megjelölés részletesebben reprezentálódhasson. A leírásból kiderül, hogy a Toronyalja utca néptelenségével, a petróleumlámpák egyre ritkuló felbukkanásával egy kevésbé forgalmas útja Miskolcnak. Az út szekérút, vagyis következtethetünk arra, hogy nappal forgalom is áthalad az úton, azonban az elbeszélés idején este van, az út már kihalt, néptelen. A leíró rész után jelölődik meg a novella egyik fő alakja, Gencs Tibor. A második bekezdésben Tibor belső monológját olvashatjuk: „Ni, most én itt megyek, mendegélek egy irinkó-pirinkó kis város irinkó-pirinkó utcáján egy irinkó-pirinkó kis öreg nővel, egy zúzmarás, kedves vénkisasszonykával, akit ma este láttam először, a nevét se tudom; azt mondta, mutatni akar nekem valamit otthon, és ni, milyen örömest követem!”. A megszólalás mesei kontextust teremt. Miskolc mint „irinkó-pirinkó” kisváros jelenik meg, a Toronyalja utca pedig ugyancsak az „irinkó-pirinkó” jelzővel neveződik meg. Az út pontos neve (Toronyalja utca) a címben pregnánsan kijelölődik, azonban a belső karakter, Gencs Tibor számára ismeretlen világként jelenik meg Miskolc, ezáltal a narrátori reprezentáció szerint Tibornak nincsenek ismeretei arról az utcáról sem, amelyben a cselekmény megtörténik. Az „irinkó-pirinkó” jelzővel megjelenített térben ugyancsak „irinkó-pirinkó” ember él. Ez a mesei, kicsinyítő képzős, játékos szerekezet interpretálható úgy, mintha nyelvileg válna megragadhatóvá, hogy a novellában megjelenített tér milyensége immanensen a benne élő emberek aspektusát is involválná. A részlet interpretálásához közelíthetünk episztemiológiailag, hiszen kiemelődik Gencs Tibor tudása, illetve nem tudása a városról, a térről, illetve a benne élő emberekeről. Az idős hölgy, aki Gencs Tiborral tart, egyelőre nem neveződik meg, a szereplői szólam reflektál az ismeretlenségre, hiszen Tibor nem tudja a hölgy nevét. A találkozás új és véletlenszerű élményt jelent Tibor számára, hiszen ma látta először az asszonyt. A hölgy szólama nem jelenik meg a novella elején egyenes idézés formájában, azonban Tibor szólamába beépül, hiszen, mint olvashatjuk, azt mondta, „mutatni akar nekem valamit otthon”. Az idős hölgy megnyilatkozása grammatikai, szintaktikai és szemantikai transzformációval jelenik meg Tibor megszólalásába implikálva. A fiú diskurzusában megjelenik az „otthon” kifejezés, ami a nézőpont érdekes megváltoztatására iránythatja rá a figyelmet. Tibort meghívja az asszony a házába, mert mutatni szeretne neki valamit. A fiú egy számára ismeretlen ház felé tart, így az „otthon” kifejezés a hölgy szemszögéből érvényes. Tibor a megszólalásában az asszony nézőpontját is érvényesítette. Az „irinkó-pirinkó” szerkezet, illetve a gyakori ismétlések, mint például a mentek ige repetitív megjelenése:„Mentek, mentek, és Gencs Tibornak egyszerre csak sikerült a csudálkozás.”— egyfajta rigmusos, népdalszerű dinamikus temporalitást kölcsönös a szövegnek.
Tibor egy számára ismeretlen helyzetben találja magát, egy ismeretlen helyen, idegen emberek között. Számára fontos aspektus a beavatatlanság, az idegenség és a domesztikálatlanság szerepköre, hiszen ezt gondolja: „Az, amit mindig [… ] keresett; hogy egy-egy percre fantasztikusnak, idegennek, hallatlanul különösnek érezhessen maga körül mindent; s önmagát messze-messziről, ezeregyéjszakás rögtönösséggel idecsöppentnek, vadontúj vagy réges-régmúltbeli vagy hihetetlenül távoli dolgok közé.” Tibor számára az idegenség és a beavatatlanság a fantasztikumhoz és önmaga személyének különlegességéhez kapcsolható. A fantasztikum és az „ezeregyéjszakás rögtönösség” kifejezések mind a fikcióra történő reflexiókként olvastathatják magukat. A már említett mesei kontextust is tovább erősíthetik a kifejezések. Tibor a rögtönző életmódot az Ezeregyéjszaka meséivel hozza összefüggésbe, így önmaga életvitele fikciós mechanizmusként jelenik meg. A „messze-messziről” és a „réges-régmúltbeli” kifejezések belső ismétlődő szerkeszetükkel ugyancsak a rigmusos népdalszerű impikációkat juttathatják a befogadó eszébe.
A narrátor az externális analepszis narratív technikájával él, hiszen az ábrázolt karakter feleleveníti az elbeszélés ideje előtt történteket, ami Tibor délutáni programjának bemutatását jelenti. A fiú a „patikáriusék vizitszobájában” töltötte a délutánt. Tibor visszaemlékezik a délutáni felolvasásra, ahol egy művét szavalta el. A részletből kiolvashatóvá válik egy sajátos kultúra jelenléte Miskolcon. Az elbeszélés szerint Tibor egy fővárosi fiatalember, aki író. Miskolcra utazik, hogy egy művét a felolvasáson előadja. Megjelenik a nagyvároshoz szokott fiatalember vidékkel szemben tanusított cinizmusa. Miskolc, „irinkó-pirinkó” városként jelenik meg, névtelen településként, lakói pedig ugyancsak névtelen emberekként. Tibor reflexiói a a nagyváros és a vidéki város kontrasztját emelik ki. A fiatalember Budapesthez a kultúra és a komoly szellemi élet értékeit köti. A vidéki város a fiú szerint lassú, kultúra nélküli és elmaradott a fővárosi kulturális pezsgéssel ellentétben. A fiú megszólalásából nem tudhatjuk meg pontosan, hogy milyen körülmények vezettek a miskolci utazáshoz. Tibor számára a kisváros kicsinyes és szegény a kultúrában, azonban magából az utazásából más következtetések is levonhatók. Miskolcon van törekvés arra, hogy a budapesti szellemi életről tájékoztatást kaphassanak, hiszen elhívják az írót a felolvasásra. Az irodalmi eseménynek azonban nem tudnak megfelelő, a kultúra művelésére alkalmas helyet biztosítani, így a felolvasás a patikáriusék vizitszobájában történt. A hely megjelölése által következtethetünk arra, hogy Miskolcon egy régebbi, hagyományosabb kultúrafelfogás élt. Ezen értékrend szerint az orvos az a szerep, amelyhez a műveltséget és a kultúrát kapcsolták. Nincs külön tér arra, hogy felolvasóesteket tartsanak, így egy más használatra szánt térbe helyezik a felolvasásokat. „[…] az Ányos-olvasókör közönsége ma értetlenül és hidegen fogadta a verseit, míg a főbíró kisasszony melodrámás szavalatát zongorakísérettel — Szép Ilonká-t —, utána hevesen és tüntetően tapsolták. A literátus gyógyszerész, az Ányos-kör titkára, mégis el nem engedte a teáról…” Az idézett részletből arra következtethetünk, hogy működött egy olvasókör a városban és hogy „közönség” is volt, tehát az olvasókörnek több tagja is volt. A miskolci közönség befogadói attitűdje is megjelenik, hiszen a fiatalember verseit értetlenül fogadták az emberek. Az idézett részletben Tibor a fokalizáló, hiszen az ő szemszöge érvényesül a narrátori megszólalásban, így az elbeszélő és az ábrázolt karakter szólamai egybeépülnek. A kisasszony „melodrámás” előadásmódja nem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy a narrátor vagy Tibor perspektívájából tűnik ilyennek. Eldöntehetlen, hogy az értékítéletet az elbeszélő vagy az általa reprezentált alak hozza meg. Következthetünk a miskolci olvasókör olvasási szokásaira, illetve irodalomhoz való viszonyulására. A nézők rokonszenvesnek találják a kisasszony szavalatát, amely a zeneiség és a performance jegyeit is viseli. A zenés előadás mellett Tibor a szövegiséget képviseli, ő elszavalta a verset. A kisasszony „melodramatikus” előadása a színház motívumát juttathatja eszünkbe. Tibor elítéli a lány előadását például a teatralitása miatt, azonban bevallottan ő is a színészkedés intenciójával jár Miskolcon, hiszen, mint gondolja, „Ma délben érkezett, s az éjjel visszautazik innét; az ő szármára igazán csak színházian szórakozás itt”. A felolvasáson ő az, aki a közönség által előadóvá, színésszé, megnézendővá válik. Azonban számára az egész utazás színházi szórakozásnak tűnik, tehát számára az utazás minden eleme megnézendő látványosság, előadásszerű jelenség. A közönségnek tetszik Vörösmarty Szép Ilonkájának előadása, azonban Tibor feltehetőleg modern poétikájával nem rokonszenvez. Ellipszis figyelhető meg az elbeszélésben abban a tekintetben, hogy a beleértett olvasónak nincsen tudása arról, hogy Tibor milyen verseket ír, a novella szövegében nem jelenik meg idézetté válható szöveg, amelyet Tibor írt. A fiú kellemetlenül érzi magát az eseményen, azonban a gyógyszerész ragaszkodik ahhoz, hogy maradjon még teára. Egy modernség előtti, régebbi értékrend válik felismerhetővé a sorok között. A gyógyszerész potens erőként jelenik meg, aki a felolvasás egyik vezetőjeként, az esemény megrendezésének biztosítójaként jelenik meg. A miskolci közönség számára elfogadott szerep ez a gyógyszerésznek. Az olvasókör számára a bevett kanonizált mű az ismerős, ezért annak előadását tapsolják meg. A modern poétikát „értetlenül, hidegen” fogadják. Ez az értetlenség azonban nemcsak a miskolci közönségre, hanem Tibor viselkedésére is igaz megállapításnak bizonyulhat, hiszen ő is tendenciózusan reflektál arra, hogy számára a miskolci életvitel idegen, ismeretlen. Magatartása fölényes, hiszen a vidéki város pejoratív értelemben tűnik fel vidékinek, parlagiasnak, a régi hagyományokat elavultnak és színházi kacagtató látványosságnak ítéli. A gyógyszerész fontosnak tartja, hogy Tibor ott maradjon teára, ebben a gesztusban is tetten érhető a miskolci emberek rend- és hagyományszeretete, a patikárius ragaszkodik ehhez a formális, gesztusértékű, fogyasztási szokáshoz, amely a fiatalember számára nyűgként jelenik meg.
A novella egyik szervező eleme a vizualitás. Gencs Tibor megérkezik az asszony házába. A narrátor Tibor fokalizálásával részletesen mutatja be a teret. A deskriptív narráció szemlézi a ház belső tereit és a szobákban elhelyezett tárgyakat. A szemlézési tevékenység során bemutatott tárgyakból, eszközökből következtethetünk a századforduló utáni emberek életére, illetve azoknak a tereknek az elrendezésére, berendezésére, amikben laktak. „Az »igazi« szoba tágas volt; barátságos, disztingvált, asszonyos, és fényűzően, vakítóan tiszta minden: az ablakok keményre vasalt hócsipkefüggönyei, a hímzett terítőcskék, a selyem díványpárnák, a fényezett bútorok tükörsima lapja”. Az asszony nem él fényűző életet, azonban ragaszkodik a csipke anyagokhoz, amelyekhez hagyományosan az eleganciát, értéket, előkelőséget kötötték. Az asszony Gencs Tibor számára egy képet mutat, amely a hölgy egykori szerelmének fiatalkori portréja. Ezáltal a kép és a hozzá köthető vizualitás az emlékezés kultúrtechnikáját vonja maga után.
A novellában erőteljes fókuszba kerül a vizualitás, a tér elrendezésének és bemutatásának elve. A szöveg eröteljesen deskriptív jegyeket mutat, azonban a leíró részek nem statizálják a szöveget. A leírás nem függeszti fel a párbeszédes részek cselekményteli dinamizmusát, hanem szervesen a fabula bemutatásának narratív technikáiként jelennek meg. A novella sokféle kortörténeti adalékkal szolgálhat az irodalomtörténészek számára, hiszen megjelenik benne a korabeli Miskolc térszerkezete, illetve az emberek olvasáshoz való viszonyulása, amely pedig irodalomszociológiai kutatás felé nyithatja meg az értelemzés irányát.


¹ Vezér Erzsébet, Feljegyzések és levelek a Nyugatról, Bp., Akadémiai Kiadó, 1975, 524.
² Horváth János, Értesítő = Budapesti Szemle, szerk. Voinovich Géza, Bp., Franklin Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, 1911, 145, 409, 135-140.
³ Horváth János, Értesítő, Budapesti Szemle, szerk. Voinovich Géza, Bp., Franklin Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, 1911, 145, 409, 138.
⁴ Horváth János, Értesítő, Budapesti Szemle, szerk. Voinovich Géza, Bp., Franklin Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, 1911, 145, 409, 139.
⁵ Horváth János, Értesítő, Budapesti Szemle, szerk. Voinovich Géza, Bp., Franklin Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, 1911, 145, 409, 139.
⁶ Kaffka Margit, Csendes válságok, Bp., Pallas, 1920.
⁷ Kaffka Margit, Csendes válságok, Bp, Szépirodalmi Kiadó, 1969. és Kaffka Margit, Csendes válságok, Bp., Fapadoskönyv.hu, 2009., illetve Kaffka Margit, Csendes válságok, Bp., Fapadoskönyv.hu, 2016.
⁸ A Pallas kiadónál megjelnt kiadás 352 oldalas. A Szépirodalmi Kiadó által közreadott kötet 742 oldal, illetve a Fapadoskönyv.hu-nál megjelnt kiadás 218 oldal.
⁹ Kaffka Margit, Csendes válságok, Neumann Kht., Bp., 2001. utolsó megtekintés dátuma: http://mek.oszk.hu/04500/04566/html/index.htm