Ha azt kérné tőlem valaki, hogy egy szóval jellemezzem Györgyei Géza Elhagyott harcmező című prózakötetét, némi töprengés után azt mondanám, hogy változatos. Változatos, mégpedig a szónak a kötet tartalmát illető terjedelmi, minőségi, sőt, akár kronológiai értelmében véve is. Tudniillik a kötet első négy írása, igazodva az életkori időrendhez a gyermekkor világába kalauzolja az olvasót. Ezeket a történeteket stílusosan egy gyermek szemével ábrázolja a szerző (Dani madarai, Eltitkolt ajándék, Az első találmány, Merre jártál fiam?), hogy ezt követően Az utolsó szerelem című novella lapjain már a kamaszkor élményeinek rejtelmeibe vezesse olvasóját. Majd következik a felnőttkor, a maga kimeríthetetlen témakincsével. Ami pedig a terjedelmet illeti, az írások között található például egy mindössze kétoldalnyi, örkényi mércével mérve „három perces” novella, ám a mérce másik végén ott áll egy nyolcvan oldalas kisregény. Ez utóbbi Lélek a mélyben címmel 2012-ben már önálló könyvként is megjelent.
Ahogy azt az olvasáspszichológiai tesztek eredményeiből tudhatjuk, egy-egy mű más és más szövegkörnyezetben eltérő olvasati értékkel bír. Esetünkben a Lélek a mélyben önálló kötetként egy változékony színvonalú, alapvetően realista stílusban megírt, de a már akkoriban is divatos fantazi betétekkel tördelt, mozaikszerkezetű műnek hatott. E mostani kötetben pedig a köréje szegődött, eléje szerkesztett további tizenhárom prozódia ősforrásának tűnik. Mert benne már minden ott van, amivel hol elkülönítve, hol elmélyítve, kontúrosítva a többi írásban is találkozhatunk: a frappáns, jól sikerült (realista) részletektől, az önálló életre kelt fantazi betéteken át egészen a cselekmény sodrását lassító pongyola fogalmazványrészletekig. Vagy ahogyan azt a 2012-es kiadás fülszövegében Filip Gabriella a kisregényt kommendálandó, finom érzékenységgel írta: „A cím — Lélek a mélyben — első hallásra talán megtévesztő, de a kisregény első sorai hamar kijózanítanak: nem a lélek mélyén kutakodik a szerző, nem boldogságot és sikert ígérő tanácsokat osztogat, hanem nagyon is valóságos történelmi eseményt idéz — az 1968-as csehszlovákiai bevonulást. … Györgyei Géza könyvében [a főhős] szemszögéből, alulnézetben ismerhetjük meg, hogyan lehetett élni, túlélni az 1960-as, ’70-es években Magyarországon. Pontosan nem tudjuk, meddig raboskodik saját börtönében az egykori katona, a helyszínt sem nevezi meg pontosan a szerző, mondhatnánk: a szépirodalom nem létezhet fikció nélkül. De a Lélek a mélyben főhőse úgy osztja meg velünk emlékeit, hogy minden regényessége, kalandos fordulata ellenére elhisszük neki: mindez megtörtént vagy megtörténhetett”.
Nos, lássuk hát, e mai tizenhármak hogyan kamatoztatják a Lélek a mélyben erényeit, gyarlóságait. Érdemes mindenekelőtt a már említett kétoldalas munkára, a Ha majd megölelsz címűre vetnünk egy pillantást, merthogy Györgyei Géza írásai közül a legösszefogottabban itt villannak fel a kortárs, kísérletező próza törekvései, karakterjegyei. A több narrációs síkot az időtlenség tapasztalatába fókuszáló technika végül is egyetlen, egymással megfeleltethető realitássá változtatja az egymástól idegen, az egymáshoz nem kapcsolódó fikcionált világokat, mintegy meghívja az élet eme különböző időtereit, az írásban töltsenek be együtt, egyszerre egy helyet — népesítsék be együtt a jelent. Az írásban felbukkanó szereplők: az egyedül maradt öreg mama, a közeli laktanya őrséget álló katonái, az ablaküveg mögül nézelődő öregúr, aki isonzói obsitos, a boltos, aki kikészíti az öregasszonynak a tejet, a kiflit, a narrátor én, aki a kedvesével karácsony és szilveszter között épp itt, egy közelebbről meg nem határozott helyen (talán az írás elején említett Pacsirta utcában?) tölti a mézesheteket, s a többiek (akiket nem sorolok tovább), s természetesen a hozzájuk tartozó néhány passzus, szövegskicc, helyzetrajz, mini-történet. Mintha minden mondat egy- egy külön információt közölne. A megidézett múltból pörög elő a jelen, ami mindnyájuké; a végén mégis egy ismeretlen szereplővel történik meg mindaz, amit a szerző a fikcióban előtár(t). A zárlatban ez az általános alannyá avanzsáló én beszél: „Indulok hozzád, kedvesem. Hűvös az éjszaka. Kezem izzad, ajkam véres. Szép arcod, szemed is átláthatatlan ködben. Fölrémlik előttem egy virágos rét. Távoli sikolyok követnek. A harmatos fűben, a harangvirágok mellett eldobált, szuronyos puskák hevernek. … Mire egy macskaköves utcába érek, már késő. Elmúlt a gyerekkor. Még látom a túlsó járdát, de az olyan, mint egy határ. Azon túl már minden reménytelen találgatás.”
A kötet legsikerültebb, sallangmentes alkotása ez. Kár, hogy csak két oldal.
Az írások többsége azonban meglehetősen változatos színvonalú, hol jól, hol kevésbé sikerülten kidolgozott, megoldott munka, melyek színvonalát a műfaji sajátosságok alkalmazása is befolyásolja. Ahol szerzőnk a kezére álló bűnügyi történetekbe fog, ott sikerültebb, jó írásokkal tudja lekötni olvasója figyelmét, mint például az Elhagyott harcmező, a Babuci halála, vagy a Szétvert ábrándok című elbeszélésekben.
A címadó novella újságíró főhőse például egy korrupciót leleplező cikke miatt telefonon halálos fenyegetést kap, majd rövid idő múltán feleségét és lányát súlyos közúti baleset éri. A sztori egy feszes, jól megírt (megírható) elbeszélést sejtet, ám az írásban feszülő gyúanyag lassan kihűl, átalakul, s a történet a konfliktus kibontása helyett végül is az újságíró lelki békéjét kereső belső vívódásainak az ábrázolására fut ki. Az olvasó arról értesül, hogy a feszültséget okozó fenyegetettségből hogyan talál megnyugvást hozó vallásos gyermekkorához vissza a főhős. A Szétvert ábrándok témája is többet ígér, mint amit végül is nyújt. Itt az elbeszélés főhőse egy reggel egy meggyilkolt nő tetemébe botlik lakásának ajtaja előtt. Biztató kezdet, még akkor is, ha hősünk ijedtében becipeli a hullát a lakásába, ahelyett, hogy nyomban a rendőrséghez fordulna. Na de krimiről lévén szó, az expozíció ígéretes. Ám a hullától csak úgy tud megszabadulni, ha a gangról ledobja az udvarra. Innentől aztán csőstül jön a baj. Gyanúsítottként előzetesbe kerül, s a rendőrségen agyba-főbe verik, hogy kicsikarják belőle a beismerő vallomást. Ezen a ponton nem várt közjátékként, a cselekményből kibeszélve, szerzőnk néhány mondat erejéig a rendszerváltás csődjéről elmélkedik, merthogy hősét e brutalitással már az új demokrácia rendőrsége sújtotta. (Igaz, könyve más írásában ily módon meg a múlt rendszer embertelenségeit ostorozza). A történetben benne van a parabola, az allegória stb. kibontásának az esélye, ám a fokozódó feszültség, ahelyett, hogy egy drámai összecsapásba torkollva oldódna fel, úgy ér véget, hogy kanosszát járt hősünket egyszer csak elengedik. Merthogy jelentkezett az igazi gyilkos.
Szerzőnk, talán történeteinek színesítése, talán egyfajta szürreális érzület, szituáció teremtése érdekében előszeretettel nyúl a fantazi eszközéhez. Van, ahol csak a hangulat, a hatás fokozása érdekében betétként alkalmazza ezt a technikát, de előfordul, hogy maga a mű a fantazi. Mint például a Történet eljövendő szégyenkezéshez című munka. Az elbeszélés lapjain Györgyei Géza egy, a (múl)századelő operettvilágát idéző, de egy mainak szánt nyugati, spanyol, katalán környezetbe illesztett, mondain oligarchamiliőt rajzol az olvasó elé, melyben a nyugati fantáziaparadicsomba csöppent, pszichésen labilis hős nyomasztó szerelmi kalandba keveredik, ám hogy kiszabaduljon az átláthatatlan, szövevényes viszonyból, végül hazamenekül, a korábban elviselhetetlenül szimplának, fojtogatónak érzett magyar körülmények közé.
Ha föntebb a kétoldalnyi Ha majd megölelsz című karcolatra, mint a kortárs kísérletező próza egy figyelmet érdemlő jeles teljesítményére utaltam, akkor recenzióm végén a kötet kiválóan szerkesztett kis remeklésére, az alig hat oldalnyi Ajándék Montevideóból című novellára kell, hogy felhívjam a figyelmet. „Murvai Richárd saját állítása szerint már az ország legnagyobb bogárgyűjteményével rendelkezne, ha rejtélyes módon nem tünedezne el jó ideje egy-egy féltve őrzött, ritka példány üvegezett vitrinjeiből”, kezdi a krimibe hajló, végig izgalmas novelláját a szerző. Murvai úr gyanúja, miután már minden feltételezhető tettest számba vett és leellenőrzött, végül is a feleségére terelődik. Sokáig figyelte az asszonyt, amikor: „Már ereje végső határán állt, már bocsánatkérésre készült, amikor egyik éjjel hunyorogva látta, hogy felesége egy zseblámpa gyönge fényénél zakója zsebében kutat”, majd a megszerzett kulcsokkal a lezárt vitrinek felé indul. Figyelmét megkettőzve még „azt is látta, ahogy az asszony rövid nézelődés után kiválasztja a neki legjobban tetsző példányt, kihúzza a gombostűt és elindul a vécé felé, hogy … ráhúzza az öblítővizet”. „Murvai Richard nem gyújtott villanyt, nem tett fel kérdéseket, csak a fal felé fordult, és alvást színlelt”. Merthogy ezt követően hősünk egy Agatha Christie tollára illő tervet eszelt ki. Montevideóból rendelt egy a vorinia lepkék családjába tartozó példányt, melynek „első csípésében órák alatt ható, halálos méreg van”. Majd, miután óvatosan, hogy a lepke életben maradjon, kis bilincsbe szorítva elhelyezte zsákmányát a vitrinben, szólt feleségének, hogy „[r]eggel egy hétre elutazom”. Terve sikerrel járt, hazatérvén holtan találja feleségét az ágyában. Telefonál a rendőrségnek. A nyomozók annak rendje és módja szerint végzik a munkájukat, de semmit sem találnak. Majd, hogy letelepednek kicsit pihenni, hangzik el az obligát mondat: „Nem nyúlt semmihez? — kérdezte a bőrkabátos. / Murvai a fejét rázta./ — A telefonhoz — jutott hirtelen az eszébe és természetes mozdulattal fordult a készülék felé. Ebben a pillanatban vette észre az erkélyajtó előtt lógó függönyön a voriniát./ Nem akart hinni a szemének./ Ott kapaszkodik, talán napok óta, ahelyett, hogy kirepült volna a nyitott ajtón. Érezte, ahogy kiszökik fejéből a vér.” A remek kis írás kvalitását érzékeltetendő ízelítőül ennyit. Aki a végkifejletre is kíváncsi, keresse a könyvesboltokban Györgyei Géza új elbeszéléskötetét.