Nagypál István Prelúdiumok és fúgák közöttjét másfél hónapja kaptam meg és minden nap olvastam — mégis késtem a kritika leadásával. Nem azért, mert nem volna érdemes arra, hogy beszédtémául szolgáljon, sokkal inkább azért, mert súlyos, elmélyedést igénylő szövegekről van szó. Olyan versekről, amelyek észrevétlenül gyűrűznek be az ember gondolataiba és alakítanak ki személyes viszonyt az olvasóval. Ilyen versekről írni mindig veszélyes — félő, hogy az ember elvesz valami nagyon fontosat és intimet az olvasóktól azzal, hogy kifejti saját tapasztalatát és esetleg irányítja az olvasatot.
A szövegek beszélnek idegenségről, gonoszról, identitásról. A beszélő nézi a tájat, a tájban magát, az olvasó pedig a szövegben önmagát. Zenei metaforákat használ a könyv, prelúdiumok és fúgák közé szorul be a lírai én. A szövegek azonban mégsem zenére, hanem sokkal inkább egy olyan kísérleti filmre emlékeztetnek, amiben néha kimerevedik a kép, néha osztott képernyőt látunk, a felvételen pedig elképzelhetetlen szörnyek aurája sejlik át.
Nagypál István Prelúdiumok és fúgák között című kötete több szempontból is izgalmas. Egy időben, a linearitást feledve kellene beszélni az összes aspektusáról, hiszen ezek a versek képesek arra, hogy egyszerre nemcsak több témát, de többféle világot is felidézzenek. Valahogy úgy, mint ahogyan az ember egyszerre emlékezik és közben színezi át emlékeit. A képzelet és a valóság összemosódik, baljós vagy épp vágyott fantáziák itatják át a megtörtént eseteket, az én különböző változatai egymás tükröződéseiként szólalnak meg és közelítenek egymás felé. Ezen struktúra mentén kellene beszélni a könyvről ahhoz, hogy igazán megragadhassuk a lényegét. De ez egy beszámoló, ami nehezen volna hozzáférhető, ha a fenti szövegszervezési metódust érvényesítené, így megkísérelem végigírni a legfontosabb mechanikákat és tematikákat, amelyek a Prelúdiumok és fúgák közöttet jellemzik vagy jelennek meg benne.
Kezdjük a zenével. A Prelúdium és fúga egy komolyzenei szerkezet. A fúga lényege, hogy több szólam egy rövid zenei frázist vagy tételt több száz ütemen keresztül, minden rokonhangnemben ismétel, fáradhatatlanul nélkül hajszolja őket és szervezi kompozícióvá. Általában párokban jelentkezik, például prelúdiummal. A prelúdium egyfajta bevezető játék, bemelegítés a játékosnak, Chopin óta pedig zongorára írt rövid karakterdarabot jelent. A kötet első ciklusa is ezt a címet viseli, előjátékok, felvezetések: felvillantják azokat a témákat, amelyeknek később, a Között és a Fúgák ciklusokban megtaláljuk egy „másik szólamban” írt pár darabjait. De nemcsak ilyen értelemben bevezetések: a szövegek mind valamilyen referenciára utalnak, megidéznek más szerzőket vagy épp zeneszerzőket, helyeket, közegeket. Felvázolják a teret, ahol ezek után létezni fogunk, kijelölik a referenciákat, amelyek fel-fel villannak a szövegekben, és megadják a ritmust, amivel később találkozunk. Ilyen felbukkanó, origóul szolgáló terek Budapest és Bochnia, ilyen referenciák Kosztolányi, Gergely Ágnes, Chopin, Nikifor, és egy sor olyan lengyel művész, akiket a könyv olvasása során ismertem meg, de ahogyan valószínűleg a magyar olvasóközönség jelentős részének is, számomra is ismeretlenek. Ez mégsem akadályozza a megértést, hiszen a referenciák csak plusz adalékok, a versek mélyebb ismeretük nélkül is működnek.
A ritmus és a téma megadása már a könyv első szövegében lefektettetik, ahogy az kell. Holocene prelude, ezt a címet viseli. A jelenben vagyunk — és itt rohanunk, mögöttünk a múlttal, előttünk valamivel: „siess, siess, mozogj, mozogj, gyere, siess, hidd el, hogy még időben vagy, menned kell” indul a vers, aztán rohan tovább, vonaton ülünk, látjuk a lengyel tájat, pontosan látjuk a táj lakóit is, rázoomolunk búsuló nénikre, aztán megjelenik egy te, akihez szól a beszélő, beúsznak viszonyok emlékeinek lehetőségei, látszik egy folyó, zajlik az is, mint a vers, vagy ahogyan a vonatablakból látszó táj. Megállni nem lehet, múltat idézni, szembenézni, összegezni meg végképp, „a tengerre se nézz rá, mert egyszer, ha visszatekintesz a nagy vízre, nem lesz többé/ hova menekülnöd, a nagy víz megfojt, a halottaknak nincs! emlékezete, lassan nekem se”. Megállni nem lehet, és ha megállni nem lehet, akkor emlékezni sem, még istenre sem. Hiszen az emlékezés legfőbb tulajdonsága a lassúság, amikor ülünk és beengedjük a múltat. Mozgásban nincs emlékezés, főleg akkor, ha az ismeretlen felé tartunk. Akkor csak képek vannak, azok úsznak be az elmébe, ahogyan a versben néz a beszélő a folyóban felfordult halak szeme közé. Igény mégiscsak van rá, az emlékezésre, legalábbis abból ítélve, hogy ez a kötet egyik legfontosabb témája. Nem az emlékek rekonstruálhatósága vagy rekonstruálhatatlansága, nem is konkrét emlékek a tárgyai a szövegeknek. Sokkal inkább az, hogy a rohanás közben beúszó (de nem beengedett, nem invitált) emlékfoszlányok miképpen hatnak a jelenre.
De nemcsak ezt a fontos témát vezeti fel a Holocene prelude, hanem a későbbi írások metaforikáját is, így például az országváltás identitásra gyakorló hatását, vagy a vizet, ami a gonosz élőhelye, akárha a tudatalatti megtestesülése ezekben az írásokban. Megmarad később a kétségbeesés és a tanácstalanság is, ami a lassítás és a mozdulatlanság hiánya következtében állandósul, hiszen a számvetés elmarad. Van helyette szőnyeg alá söpört sokk, szembenézést igénylő, de azt megtagadó lírai én.
Lépjünk át az országváltás és az identitás témájára, ami szintén hangsúlyos mindhárom ciklusban, majd minden szövegben, s aminek a kötet olvasása közben több aspektusát is megismerhetjük. A preludiumok között találunk rávezetést erre is, legmarkánsabban a Budapest prelude című szövegben. A beszélő egy, a legkevésbé sem ismerős vagy befogadó közegben létezik. „baszottul unom a reciprok fogalmát,/ egyszer fent vagy, majd újra lent találod magadat, / az osztó helyén, pedig oszthatatlan szép szám vagy.” Pokoli tájban, alkoholista ördög-eregek között bolyong. Aztán elmegy, Bochnia-ba, hidegbe, tiszta hidegbe, kiürült nyugalomba. Ott lelassul, az önreflexió alábbhagy. Ugyanis a korábbi pokoli térben ez volt fő létmódja: önmaga és a környezete értelmezése, idegenségük megfejtése. Beleütközés a közönybe. Úgy járkál itt, mint ahogyan Szorokin Jég című könyvében a kiválasztottak, akik húsgépeket látnak maguk körül. Kapcsolódásra nincs lehetőség. A szövegnek van egy párja is, a Bochnia Prelude. A megérkezés szövege, ahol már nem a beszélő mozog, hanem a táj. A külvilág itt is ismeretlen, de már nincs is igény arra, hogy beszélő hozzáférjen vagy beleolvadjon. Csak létezik benne és emlékezik.
Ezen a ponton muszáj átnyargalnunk a Fúgák ciklusra, ami ugyan a kötet záró ciklusa, de mivel az első párjaként is értelmezhető, ezért most szentelünk neki néhány sort. Ebben a ciklusban különböző fúgatípusok lírai leképzését látjuk — tükörfúgát, duplafúgát, permutációsfúgát stb. Ezeknek a műfajoknak a jellemzői azonban nem(csak) szerkezetileg, hanem elsősorban tematikusan valósulnak meg, a zenei szervező erő nem a nyelvet, hanem a témát rendezi a címekben meghatározott kompozíciók szerint. Így például a Duplafúga, ami két központi témát sűrít magába, melyek párhuzamosan zajlanak egymás mellett. Ebben a szövegben az idegenség két aspektusa kerül középpontba: egyrészt a nyelvi és kulturális idegenség, másrészt az egzisztenciális idegenség tapasztalata. A beszélő ugyanis az egész kötet alatt hol így, hol úgy, de kívül áll mindenen. Az viszont változik, hogyan viszonyul saját idegenségéhez és mi idézi elő benne a felismerést, hogy a világtól elzárt lényként létezget, bárhol is legyen. A Duplafúgában fellépő kétféle idegenségében az egzisztenciális kiszolgáltatottság a beszélő általános talajvesztése, a másokhoz való kapcsolódás lehetetlensége, az én és a ti feloldhatatlan ellentéte („Lágerfalon vonaglik, női ruhába bújva/ Maszkot visel, undorba mártott izzadság-/cseppek homlokán”) a kulturális nyelvi idegenség pedig az, ami az előbbit aláhúzza és át is rajzolja, amint egy új térbe kerül a beszélő („A lengyel királynőn gázol át, hirtelen és/ Rózsaszín védjegye bemocskolódik”). Hiszen az otthon megtapasztalt kitaszítottság itt már nemcsak metaforikusan jelenik meg, hanem konkrétan is. Az emberek más nyelvet beszélnek így kevésbé zavarba ejtő a meg nem értés, mások a kulturális kódjaik, így a lírai én másságát rá lehet fogni az eltérő gyökerekre, amelyek nemzetiségében is megtalálhatók.
A fent leírt szerkezeti jellemzésen túl fontos elmondani azt is, hogy a Fúgák a leginkább önreflektív ciklus. Az, amelyikben az én saját osztottságával néz szembe, és a belső disszonanciát elsődlegesen nem a külvilággal való szembesülés, hanem önmaga definiálása okozza („egy fogyatékos magányával ülök/az ablak előtt,/ és a táj helyett egymást/nézzük” [A befejezetlen fúga]). Tematikájában ez a legszemélyesebb ciklus, viszont a fent leírt szerkezeti jellemzők mégiscsak egy olyan struktúrába rendezik az írásokat, hogy azok egy fokkal távolabb lépnek az olvasótól, mint a Között szövegei.
Pedig a Között az, ahol a legmélyebbre merülünk a tudatalattiban és a legbizarrabb képekkel találkozunk. Ezek a képek olyan plasztikusan festenek fel érzéseket és állapotokat, és olyan pontosan határoznak meg belső vívódásokat, hogy mégiscsak közel kerülnek az olvasóhoz, bármilyen elvontak legyenek is. Mint egy némafilm, ami a gonoszról szól, de se a hangját nem halljuk, se a formáját nem látjuk. Csak érezzük a közelségét és valahonnan ismerjük az állagát. Ez az a ciklus, ahol a beszélő megáll. Ahol más a ritmusa a szövegeknek, mint az elsőben és az utolsóban, ahol hagy időt arra a lírai én, hogy újraírja tapasztalatait, több oldalról megvizsgálja őket, újradefiniálja önmagát és múltját. Ahol például rájön, hogy a gonosznak csak a neve gonosz, természetében igazából jóságos (A gonosz és az olajos víz). Az a ciklus, ahol a viszonyok kerülnek előtérbe, ahol az én kipillant önmaga kalodájából és a másokhoz fűződő viszonyára is rálátást kap. Itt az én-te viszony már nem a különböző énváltozatokat jelöli, hanem ember-ember közti kapcsolatokat jelölnek. Ahol egyetlen rövid szövegben (A víz argumentuma) láthatjuk egy kapcsolat egész kálváriáját, vagy, ha úgy tetszik, haláltáncát. Közeledést, dühöt, váratlan fordulatokat, titokzatosságot. Félelmet és kiszolgáltatottságot, gyermeki magányt és beismert gyermekiséget. A ciklusban az a leginkább izgalmas, hogy nem említ konkrétumokat, nem ismerünk meg belőle alakokat vagy pontos viszonyokat, biztos talajt. Mégis, iszonyatos erővel szív be és tart magában. Természete fluidum: zajlik, körülfon, lágyan magába zár. A fentin kívül másik fontos témája a gonosz, ami pont úgy működik, mint ahogyan a szövegek: folyik. Néha tükröződik, olykor baljós, máskor megfagy. Leírása lehetetlen, mert alakja minduntalan megváltozik. A sorokat, amelyekben megjelenik, felesleges és félrevezető volna idézni, mert a szövegek csak egészükben értelmezhetőek.
Nagypál István legutolsó kötete súlyos munka. Olyan szövegek gyűjteménye, amelyek különleges világot festenek fel, ám ez a világ be van zárva valakibe, akivel óhatatlanul azonosulunk az olvasás során. A könyv tehát egyfajta befele nézés, belső térélmény, mint ahogyan Pilinszky pokla, vagy ahogyan Pilinszky menyországa.