Berka Attila—Székelyhidi Zsolt
Berka Attila
(1976, Budapest) 2006-tól a Spanyolnátha szerkesztője, 2007-től az SPN Krú tagja. Kötetei: Lada Béla nem hal meg (Spanyolnátha, 2009), Hosszúkávé külön hideg tejjel (Spanyolnátha, 2010). A Jelenlét50, a HogyÖt, a Hunlandia és a Miskolc KapuCíner SPN-antológiák és a Díszkosz tizenkettő (Spanyolnátha, 2012) szerzője. Legutóbbi antológiák: Szeged effekt 2. (Areión), Körkép 2012 (Magvető).
Székelyhidi Zsolt
1973-ban született Debrecenben. Író, költő, zeneszerző, számítógépes grafikus, 2007-től a Spanyolnátha szerkesztője, 2011-től főszerkesztő-helyettese. Kötetei: Hoz (versek, Új Bekezdés, Miskolc, 1997), Zajtalanítás (versek, Parnasszus, Budapest, 2004), Jega Jade — Háborúban született (regény, Kossuth Kiadó, Budapest, 2009), Ördöngős (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2009), Űrbe! (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2012), Vampomorf (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2014), Csurom (Parnasszus P'Art Könyvek, Budapest, 2016).
Az 1995-ös Miskolci Tavaszi Diáknapok különdíjasa. 2007-ben Junior Parnasszus-díjas, 2008-ban a Kossuth Kiadó regénypályázatának első helyezettje Zöllner Marcellal.
A Jelenlét50, a HogyÖt, a Hunlandia, a Miskolc KapuCíner és a Díszkosz 12 SPN-antológiák tervezője, szerzője. A Hunlandiát szerkesztőként is jegyzi.
SPN Krú név alatt 2008-tól Berka Attilával együtt zenés költészeti performanszokat, akciókat csinál. 2011-től 2013-ig a vakszöveg.hu irodalmi és fotóblogot vezette Zolkóval.Űrbe! kötete 2013-ban digitális verzióban is megjelent a Spanyolnátha művészeti folyóirat aloldalaként (http://urbe.spanyolnatha.hu, tervezte: Barbély Virág), 2014. január 22-én pedig Miskolcon a Tízeset című Spanyolnátha-rendezvénysorozat részeként debütált a belőle készült színpadi mű Bársony Júlia rendezésében és a Harmcadik Hang Háza + SPN Krú előadásában.
SPN könyvek ajánló
Berka Attila—Székelyhidi Zsolt
Fotók: Fodor Tünde
Fényképek az akcióról
Fotók: Zolkó
SPN Krú
Spontán partraszállás
(szinopszis)
Poigret és Zsírsátán hajóznak a tengeren. Alapvetően remekül érzik magukat.
Egyszer csak szárazföldet találnak. Kikötnek.
Habár nem tudják, miért tették, úgy döntenek, ha már itt vannak, felfedezik és birtokba veszik a területet.
Méltán rettegett szófolyamaikkal, pengeéles retorikai fordulataikkal, zaj- és zörejképző eszközeikkel, valamint hátizsákjuk titokzatos tartalmával akár célt is érhetnek.
[Mindenhol van ismeretlen táj. Még egy keresztül-kasul lakott nagyvárosban is. De a jól ismert helyből is lehet idegen föld — minden csak viszonyulás kérdése. A spontán partraszállás lényege ez; látszólag már bejárt terület(ek) újrafelfedezése. Feltenni azokat a kérdéseket, amelyek a megszokottság miatt már eleve eszünkbe sem jutnak. Nem megfeledkezve a helyzet (ön)ironikusságáról sem, természtesen, bár tény, az a legszerencsésebb, ha időnként, akár csak pillanatokra, úgy tudunk rácsodálkozni arra, ami történik, amit csinálunk, akár a gyermek.]
Vendégszövegek: Erdély Miklós, Hajas Tibor
Zsírsátán partraszáll
Itt Zsírsátán beszél. A partraszállást megkezdtük. Mindenki maradjon úgy, ahogy van, csinálja, amit csinál, menjen, ahogy megy, lépjen a lépő, csőjön a lépcső, csapjon a csapó, csüccsenjen az éppen lecsücsülő, csettintsen a csetelő, csobbanjon a partraszálló hadicsónak csókoló, hadifregatt fregoli, spontán kifaragott fakirályfi, satöbbi, satöbbi, satuba, se tuba, se tubák, nem dohányzom, nem gyújtok, de te gyújtsál rá, hajrá!
Az Almássy téri Úttörő és Ifjúsági Ház és Szabadidőközpont neve 1983-ban nem mondott még semmit nekem, ahogy a Bonanza klub sem 1987-ben, de az 1983-as Ki mit tud döntője 1983-ban mondott, a Pokolgép együttes nyert és Falusi Mariann befutott jazzel.
Paksi Endrén nem látszott az ital, A jel című nóta ütött, Kalapács Jóska nevét is tudom. Paksi '86-ban alapította meg az Ossiánt, én ötödikes voltam az általánosban, és mások akarták megmondani, hogy mi a jó zene. Mindenki a Mjúzik Televízsönön nőtt fel, az eredetin mégpedig, műholdon jött. A Challenger felrobbant, a Halley-üstökös a Föld közelében járt, a Top Gunt néztem éppen Tom Cruise-zal, pedig de mennyivel jobb is A bolygó neve: Halál.
Itt Zsírsátán kiszáll. A tér beépült, összefalazták, lehengerlő a látvány, a kiáltvány így hangzik: a partraszállás költői, a tér lakonikus, a lét temporary, a templom szemben, a tél közel, hétvége van, a nyugalom szigetel.
Budapest elvesztett sínei a fejemben futnak tovább, felszedték, a második véhá(ká) után a ganz széles nyomtávú gőzmozdonyokat gyártott a szovjetúniónak, jóvátétel gyanánt. A Golgota tér szélén az Orczy útig húzódó iparvágány már normál nyomtávú volt.
Itt Zsírsátán sínel, schnell a sínen, scholl cipőben, sál a nyakban nincs, őszi eső, átnedvesedett karszalag, vízhatlan tócsapart, fűzöld fák, MÁV Gépgyár Munkásgyarmat, BVVV (Budapesti Városi Villamos Vasút), bőrkabát, bámulat, félórányi temperamentum, időtlen visszahallgatás.
Kisszék van, biblia nincs. Nem mentem ki érte az esőben, úgy értem, nem kint tartom, hanem a városszélen, túl kint a belhez, de még belül. A városon villamossal szelek. A nagy házig nem visz sínút, de lehet látni sünit, a gyalogos részeken vagy otthon, a kertben is, a macska kövön ül, mindenki figyel valamit vagy kinéz az ablakokon. De a bibliáról nem csak a ház jut eszembe, ahogy kopog az ablakon, kinézek. Az elázásról nem az eső, hanem a láz jut eszembe, meg a lázról a megaláz, a nagyon nagy fokú láz, nagyapám fokosa jut eszembe a fokról, anyám hív telefonon, le kell tennem a szöveget.
Kérem szépen, itt Zsírsátán mesél. Nem kell meghallgatni, megszólni, megkiáltani, mcdonáldzni, megáldani, feloldani, mindig kör közepén állok, baloldat, jobboldat is állok, feloldozom én dalok nélkül is magam a lelketeket.
Oldott ásványi sókat tartalmazok. A szívem pont olyan fiatal, mint a bőreim, a karjaim, volt egy régi volksvagen bogár, na, az volt még pont ennyire fiatal, mint én, hetvenhármas, sárga, anyám alatt lerobbant, nem javítottuk meg azóta se. Úgy élek, ahogy más ilyen fiat, ilyen lányt, fiat alone, ahogy a latin és az angol mondja. Ilyen fiat kívánok, de nem értem, pontosan mi köze van a fiúnak az ifjúhoz, a fiatalnak a fiainkhoz — az emancipávió miatt mostanra fellázadhattak volna nők: mi lányaink lányatalok, még lányú vagy, előtted a világ. Azt értem, hogy miért a fényhez van köze mindennek, a sötét pedig valószínűleg viszonyítási alap.
A tér nyitott, akár egy alagút.
Zsírsátán issza Poigret szavait. Poigret tényekről és titkokról mesél. Poigret hazudtol és igazol, lehúz és felkavar, éles esze jár, mint a motolla, szavai, mint a novella, egy szálon futnak céltudatosan, de elméje belül, akár a drótszövevény, drótparipaként a mikrovilág quadrótjaiban, drúgjaival tejet kortyol, s közben leadja a drótot: közönség van. Figyelnek. S elhallgat, mert a hallatás bele vagy a belehallgatás belül egyezés.
Ott Poigret beszél, itt Zsírsátán elhallgat, füstszag van, égésterméké. Jön az ősz, még nem jönnek a levelek, addig jó, huszonegy fok van a házfalak árnyékában, de kint a nagy háznál hűvösebb, pár fok eltérés tapasztalható. Leülök, derékszögben, nyomottan könyvet olvasok. Az idő szalad, véget kell vetni ennek a kornak is, gondolom, a hátfájás már állandósulóban, a bringa nem mozgatja meg eléggé a gerincoszlopot. Poigret egy oszlophoz támaszkodva legyint a szélnek, rá se ránts, mondja a mozdulat, s én valóban igyekszem nem megrándítani a derekamat.
Igen, itt én beszélek, Zsírsátán. A város felett így sokkal könnyebb átvenni az irányítást, az esőben, a nedves hidegben. A városlakók ilyenkor eláznának, benedvesednének, meghűlnének. Ezért tévéznek vagy főznek, visszafekszenek ebéd után, zenét hallgatnak, néhányan talán olvasnak, néznek ki az ablakaikon, szeretnek, nem zavarnak. A bevételnek tehát most sikerülnie kell.