Valamikor azt a bérházat három, szigorúan elkülönített udvar választotta szét, mi azon a részén laktunk, amely az első kategóriába tartozott: kisgyerek voltam, de az úristennek sem tudtam felfogni, mit is jelenthet rangban a vörös kókuszszőnyeg, amelyet titokzatos rendeltetésű rézfülek határoltak. Ez a kókuszszőnyeg még akkor sem érne semmit, ha létezett volna, pl. mert a lift többnyire rossz volt — az a gyanúm, hogy a házmester rontotta el, s aztán hosszabb-rövidebb kérlelés után busás borravalóért megjavította.

      A ház első udvara fölé csüngő emeletek — öt emelet volt! — lakói ún. értelmiségiek voltak a nőgyógyásztól a katonatisztig. Hogy a világon, s épp a mi házunkban katonatiszt is van, azt akkor tudtam meg, amikor az ezredes az ötödikről az udvarra vetette magát. Nekem ugyan szigorúan megtiltották, hogy megnézzem az udvar sárga keramitján szétkenődött bajszos férfit, de én megnéztem. Azóta mindig így gondolok a katonatisztekre, úgy, ahogy a bajuszos ezredest láttam. A takarításra a házmester utasítására — Lidi mama vállalkozott, miután néhány pohár törköly pálinkát megivott. Lidi mama vállalkozott a munkára, pontosabban nem tagadhatta meg a parancsot. Lidi mama az ezredes maradványait egy háti kosárba dobálta, a vért s egyéb maradékot a kanálisnyílásba zavarta.

      /Néhány szót talán maga Lidi mama is megérdemel. Természetesen a harmadik udvarra néző koszos ablakszemeivel rendelkező lakóhely volt az övé. Azt hiszem, semmi egyéb nem volt, ami az övé lett volna./

      Tehát Lidi mama bűzös rongyaiban előkerült valahonnan, és törkölypálinkát lehelve a bajuszos ezredesre, azt is eltakarította, ami az ezredesből még megmaradt. Megjegyzendő: a régi épületek emeleteinek, ha a felét kiteszik a maiak.

      Furcsa függőségi kapcsolat állt fenn a házmester és vicéje között. Furcsa, mondom, mert az előbbi volt kiszolgáltatva az utóbbinak. Mert néhány forint és törkölypálinka fejében minden elképzelhető mocskos munkát elvégez, túlélve jótevőjét, a házmestert is.

      Természetesen nem ő lett az új „házfelügyelő”, de neki is, akár elődjének, Lidi szolgálatai pótolhatatlanok voltak, és Lidi nem volt annyira hülye, hogy saját árfolyamát fel ne verte volna, amennyire csak lehet.

      Én akkoriban szarral megtöltött papírzacskókkal szoktam megdobálni — nem Lidit, mert ő a szarnál sokkal büdösebb volt —, hanem egy jól öltözött polgárt, aki, mint mindenki, kivéve Lidit, Szabad Nép félórákra igyekezett munkakezdés előtt.

      Ezek az emberek lelkesebbek voltak a meggyőződéses kommunistáknál — Magyarországon tízmillióból három volt ilyen —, mielőtt meggyőződéses nyilasok voltak. E két párt „eszméi” és főként eszközei semmiben sem különböztek egymástól: és Lidi szarral bíbelődő lénye — meglehet, ösztönösen — utálkozva elfordult tőlük.