Akár otthon, egy itáliai, keretes tükör áll

a bejárati ajtóval szemben. Még látlak

benne integetni, ahogy becsukom mögötted

az ajtót, mégis később nézek bele jó—

magam is. Főzés közben kiszaladok

a fürdőszobába, megállok, s konstatálom,

hogy újra rabbisra nőt a szakállam.

Fiatalkori önmagam anyám varrta nyuszis

jelmezben pózol, gúnyolódik rajtam.

Megvárja, amíg leülök elé, és magára

hagyom az ebédet a tűzhelyen. Mintha

kötény lenne rajtam, úgy törlöm kezemet

a frissen kivasalt pólóba és várom, hogy

a rézszínű kis kulcsot a tükörlaphoz érintsd.

Akár egy ablak, olyan most a tükör—

bíborvörös szőnyegen ülsz, mögötted

műbőrös sámli, amire felállsz mosogatni.

Legóval a kezedben figyelsz, mikor

segítek, de most a tűzön felejtett pörköltre

kell figyelnem, rohanok, ahogy nagyi,

amikor az attasénak főzött Varsóban.

A ruhásszekrény tetején egy preparált sas—

lengyel munkásként bámul, ha lesétálok

a szemetestárolóig. Az apja hagyta meg neki,

mikor emigrált az államokba. Mindenfele

az ősz, semmi se maradandó. Letakart idő

a hamis arannyal befújt gramofon mellett.

Minden délelőtti kopogás egy szívre mért ütés—

Amikor lehúzom a cipőm, látom a mamát,

még barna a haja, akár a plüsskanapé,

amit évekkel ezelőtt dobtunk ki, fogja a kezemet,

nehogy beletúrjak a feketeerdő tortába,

amit anya sütött az egyéves szülinapomra.

A háttérben nyitott az ajtó. Feltapétázott

tengerparti táj. A kis kulcs már elveszett.