úgy nézel rám, mint akit ma elfelejtenek.

mindennek hátat fordítva közelítek feléd.

először csak rettegek, majd elég félni is,

de soha nem ijeszt meg jelenléted.

arcaidon berendezkedik a magány,

minden falra felakasztja súlyos tükreit.

elhelyezi szekrényeit, polcait,

beköltözik a legsötétebb zugaidba is,

és a legeldugottabb sarokba áll.

ahonnan biztosan nem szabadulhat ki

a távolban szűkülő tekintet.

áttetsző maszk az álarcok mögött,

így érzed biztonságban magad.

takarásban, önmagad felé közelítve.

az átvérzett kötések alatt

olyan sebek lüktetnek,

melyek csak a falakon túl gyógyulnak.

egy hajszálvékony küszöbön,

ahol a még ki nem csordult könnycsepp

egyensúlyozik szemed sarkában.

de földet soha nem ér.