Hajnóczy Péter most közétett hagyatéki szövege egészen széles spektrumát mozgathatja meg az eddigi életműnek. Kétségtelen, hogy ha az írást valahogy kontextualizálni, bevarrni szeretném a szövegkorpuszba, akkor először is a formánál kezdeném. Bár nem tudjuk, hogy Hajnóczy tervezte-e folytatni a szöveget, de jelenlegi megjelenésében olvasva a rövid, tömör szerkezet, a ritmus, valamint a zárlat miatt elsősorban a Jézus menyasszonya és a hagyaték hasonló terjedelmű, kísérletező írásai közé kívánkozik.

      A Lidi mama ugyanakkor fontos lehet Hajnóczy narrációs technikáinak (2.) vizsgálatakor is, hiszen azon viszonylag kevés szöveg közé tartozik, melyek E/1-es elbeszélőt alkalmaznak, melyek ráadásul többnyire valamilyen kitüntetett múltbéli esemény (illetve az 1950-es évek) felidézését hajtják végre. A Jézus menyasszonya c. kötetben ilyen pl. A kecske, Nyikoláj a handzsárral, Viktória, továbbá a hátrahagyott írások közül a Meghalt a trikóm, Hair, Hoválettem, de még inkább A híd, A farmer, vagy a Mariann mellei c írások. Ez a sajátosság emlékeztethet minket egyfelől Hajnóczy kedvelt szereplőjére, „a fiúra”. Másfelől ennek mentén a „nagyregény”, a Halál kilovagolt... bonyolult elbeszéléstechnikájára, melyet értelmezhetünk akár a retrospektív én-elbeszélő hasadásaként is, amennyiben megkülönböztetjük a történet két főhősét. Megjegyzem, az elbeszélői módokkal kapcsolatban még sok izgalmas kérdés várat magára. Ideje lenne egy alapos, tisztán narratológiai vizsgálatot végezni a kopruszban, mert ugyan közhelyszerű kijelentés, hogy Hajnóczy szövegeinek egyik jellegzetessége a különböző elbeszélési technikákkal való folyamatos kísérletezés, ám jóval kevesebbet tudunk ennek konkrét realizációiról.

      Továbbá harmadik szempontként felkutathatnánk Lidi mama „rokonait”. A bérház életkörülményeinek leírása, a cím által megjelölt, „bűzös rongyokban” közlekedő és a bérházban is marginalizált pozícióban lévő eltakarítónő alakja kapcsolható egy tematikus irányhoz. Szekeres Szabolcs a Hajnóczy-műhely egyik korábbi fórumán Az elkülönítő c. szociográfiai tanulmány kapcsán Hajnóczy írásait a szociográfiai érdeklődéstől a (szöveg)irodalom felé történő elmozdulásban ragadja meg.¹ Ennek nyomán pedig tematikailag szorosan köthetjük az életmű kezdeti szakaszához, A fűtő kötet írásaihoz. Ugyanakkor, ahogy azt Szekeres is hangsúlyozza, a legtöbb Hajnóczy-írás esetében nem a konkrét „valóság” szociográfiája érdekes, hanem az ún. hatalom anatómiája², s lehetne ez egy negyedik olvasási mód. Hogy működik a hatalom makro- és mikrodinamikája? Milyen pontokon nyilvánul meg? Hol ér(het)nek össsze ezek a szálak, s milyen pontokon kapcsolódhatnak egymáshoz? Ezek a kérdések mindvégig burkoltan jelen vannak az életmű teljes szakaszában. Érdemes megjegyezni, hogy ez az anatómia mégsem egy hermeneutikai aktus, nem igazán analízis, vagy nyomozás. Hajnóczy sokkal inkább a performativitásra helyezi a hangsúlyt. A hatalom működésének, viszonyrendszerének, s nem utolsósorban nyelvhasználatának (pl. az orvosi-jogi frázisok idézőjeles felbukkanása a szövegekben) felmutatásával, megismétlésével, ironikus működtetésével illusztrálja azt, elindegenítve és reflexióra késztetve a befogadót. A továbbiakban ezzel az ideológiakritikai interpretációval kapcsolatban vetnék fel néhány meglátást.

      A Lidi mama egyik érdekessége az az átmenet, ahogy a címben megjelölt  „főszereplő” leírása helyett egy politikai-társadalmi kritikát olvashatunk. Hajnóczynál ezek a törekvések feltünően lokalizáltak, azaz gyakran egy adott, (zárt) tér, intézmény mikrovilágának kontextusában vizsgálja a hatalom (diszkurzív) működését. Csak hogy néhány példát említsek, ilyen a Márai-novellákban az elmegyógyintézet, a kórház (A véradó), a gyár (A fűtő, Ösztönző elem) vagy az óvoda (Kétezer). A Lidi mama esetében a bérház lesz ez a mikrotér, amit horizontálisan („a bérházat három, szigorúan elkülönített udvar választotta szét”) és vertikálisan („a ház első udvara fölé csüngő emeletek — öt emelet volt! — lakói ún. értelmiségiek voltak a nőgyógyásztól a katonatisztig”) láthatunk. Utóbbi rész egyben egy gyors társadalmi látletet és hierarchiát is felskiccel, melynek legalján Lidi mama áll („Természetesen a harmadik udvarra néző koszos ablakszemeivel rendelkező lakóhely volt az övé. Azt hiszem, semmi egyéb nem volt, ami az övé lett volna.”). Talán nem véletlen, hogy az ezredes, ez a magányos Ikarosz, zuhantában végig is járja ezt a létrát, igaz már lefelé tartva. Nem kevés kritikai erő rejlik abban a narrátori megjegyzésben, mely a szétkenődött hulla látványához még hozzáteszi: „azóta mindig igy gondolok a katonatisztekre, úgy, ahogy a bajuszos ezredest láttam.” Bár mi nem láthatjuk a hullát, a narrátori reflexióból mégis a hatalom groteszk megnyilatkozását olvashatjuk ki. Ugyanilyen abszurd halállal hal meg A rakaszolás öreg tábornoka, mikor a trezor kulcsait végbelébe helyezi, s húscafatokra robban.

      Fontos hozzátenni, Hajnóczynál a hatalom egyszerre intézményes és interperszonális. Két ember között megnyilvánulhat akár a legegyszerűbb formában, egy ujjmozdulatban, a nézés mikéntjében, vagy akár egy bérház liftjének elromlásában is. S mi tagadás, igencsak relatív (l. a nyilasokból lett kommunista, jól öltözött, értelmiségi polgárokat). Ez a vékony hártya Lidi mama személyében is megfigyelhető. Minden rokonszenv ellenére, a hatalom hétköznapi működését érzékelhetjük, amennyiben ő az, akit irányítanak, mégis irányít, „parancsol”, így él  túl mindenkit: „Lidi mama vállalkozott a munkára, pontosabban nem tagadhatta meg a parancsot [...] Furcsa függőségi kapcsolat állt fenn a házmester és vicéje között. Furcsa, mondom, mert az előbbi volt kiszolgáltatva az utóbbinak. Mert néhány forint és törkölypálinka fejében minden elképzelhető mocskos munkát elvégez, túlélve jótevőjét, a házmestert is. Természetesen nem ő lett az új „házfelügyelő”, de neki is, akár elődjének, Lidi szolgálatai pótolhatatlanok voltak, és Lidi nem volt annyira hülye, hogy saját árfolyamát fel ne verte volna, amennyire csak lehet.” A parancs megtagadhatatlansága végigkísér(t)i a Hajnóczy-hősöket. A parancs mindig felülről érkezik, de még az ún. magasabb eszmék esetében is felmerül a kétely, az ideológiai gyanú, hiszen az eszmék követői gyakran rabjaivá válnak, megszállottak lesznek. A véradó mészárosa nem tudja megtagadni a plakát keltette „vér dübörögve hívó »katonaparancsát«", a százados az utasítását várja A parancs c. regényben, Márai „önként” jelentkezik elvonókúrára (Az alkoholista), Malom nem tud ellenállni a szexuális aktusra invitáló feliratnak az öltözőjében (M) stb.

      Megemlíteném még az emberi végtermék hangsúlyos jelenlétét, kitüremkedését. Ezt lehet akár nyers, obszcén szókimondásnak tartani, ha nem lenne annyira tüntető az írásokban. A testi folyamatok és a testi váladékok, végtermékek (szar, nyál, vér), valamint a szexuális vágyak, ösztönök működésének szó szerinti (aktusok) vagy verbális megnyilvánulásának (pl. káromkodás, vicc) beillesztése a legtöbb esetben a hatalom, illetve a hatalom által diktált emberi automatizmus elleni lázadás megnyilatkozásai. Ezek egyben a szövegek szigorú narrációját is megtörik, így az olvasót kizökkenthetik, reflexióra kényszeríthetik. Ennek illusztrálásra álljon itt két emlékezetes jelenet a Hajnóczy-korpuszból. Az Ösztönző elem monoton rabszolgamunkát idéző nyomdájában a „boldogság pillanatait” az jelenti, mikor a fiú egy méretes excrementumot helyez el a közös vécében, s ez végül felfordulást okoz a részlegen, maga a tett és az eltakaríthatatlan ürülék pedig a titkolt ellenállás szimbólumává avanzsál: „Egyszálbél testalkata miatt a gyanú fel sem merült. De a példátlan méretű hurka, melyre húzogathatták a vizet akárhányszor, meg sem moccant. A fiút a névtelen tettesek hiúsága töltötte el. Először érezte embernek magát a nyomdában.”³ A másik pedig a Karosszék, kék virággal c. szöveget záró álomjelenet. A szereplő a sikertelen küzdelmei után álmában bemegy az illemhelyre és az ürülék nyelvi megnevezését írja fel a vécé ajtajára: „egyszer azt álmodtam, hogy bezárkóztam a vécébe, és ceruzával a falra firkáltam: SZAR. A szívem a torkomban kalapált, de egy pillanatig könnyűnek és szabadnak éreztem magam: mintha megírtam volna a riportot.”⁴ A leírás/kimondás aktusa, a testi működés szimbolizációja már valamilyen szabadságérzést kelt. Különösen fontos ez a gesztus egy olyan szöveg esetében, mely éppen a cenzúra abszurd működését, írás és hatalom kérdését problematizálja.

¹ „Az életmű a szálkás, valóságot imitáló stílustól tart egy stilizáltabb nyelvileg rétegzettebb, tipográfiailag bonyolultabb prózaépítkezés felé.” Szekeres Szabolcs: Az elkülönítő. Egy műfaj hattyúdala? Spanyolnátha 2010. ősz, http://www.spanyolnatha.hu/archivum/2010-osz/33/a-szegedi-hajnoczy-muhely-bemutatkozasa/szekeres-szabolcs/2625/ (2011-01-13)

² „Hajnóczyt nem a szövegszerűen, a szerző, a narrátor és a szerepelő kapcsolatában kimutatható abszurd vonzotta, őt az egyén és társadalom, az egyén és a hatalom felemás kapcsolata izgatta.” Uo. Hajnóczy ideológiakritikájára vissza-visszatérő témája a szakirodalomnak. Most csak két izgalmas, ám egymástól eltérő mentalitású, megközelítést emelnék ki: Dömény Katalin: Igazsága megszállottja. A fűtő című Hajnóczy-novella „ideo-logikus” dimenziója, Életünk 1993/3-4. 223-228.; Horváth Györgyi: Hajnóczy Péter állatmeséi In Tudom, de: tudom-e? (szerk. Cserjés Katalin), Lectum, Szeged, 43-52.

³ Ösztönző elem In. Hajnóczy Péter: Jézus menyasszonya, Budapest,  Szépirodalmi, 1981, 30.

⁴ Hajnóczy Péter: Összegyűjtött írásai, Budapest, Osiris, 2007, 506.