Kedves Egybegyúltak! Mellettem ülő fiatalembert jöttünk temetni. Nézzék csak: majd kiduzzasztja az életerő, hajnali jógák joghatásai, keresztbe tett lábbal üldögél (ez most bejött? nem jött be?), morózusan maga elé tekint, avagy kajánul vigyorog, próbálja élvezni eme verbális gesztustalanság reá csapódó élceit. Flamenkóját maga mellett pihenteti, krónikus ínhüvelygyulladások zálogát, amely – mellesleg – megélhetési munkaeszköz, kard a kubai forradalmárok kezében. Lássák, Kedves Egybegyúltak; friss, cirkulál benne a fluidum, eleven még ahhoz, hogy hantolni lehessen. Ha csak nem fakíri varázslat szemtanúiként kezeljük a dolgot. Kedves Egybegyúltak, eme nekrológ szerzője most meg fogja kérni írásos megemlékezése célszemélyét, hogy – a mű referenciális hitelessége érdekében – lépjen át rövid időre a tetszhalál fázisába. (Kérlek Pedro, tedd meg ezt nekünk!). Nekromantává avanzsálom önöket, Kedves Egybegyúltak. Kérem, ismételjék velem eme ártalmatlan varázsigéket: „Tisztelt Árnylovasság / esdve kérjük a földön s égen túli hatalmakat / kik ezért a rohadt körforgásért mindig is feleltek / kukkantanátok be ide / a Miskolci Galéria Kondor-termébe / (mint az El Condor passa című andoki népdalban) / s mutatnátok meg eme érvényes TAJ-számmal rendelkező költőegyénnek / a Perembirodalmat / ahonnan nincsen visszaút / de most legyen / s csak úgy ízelítőképpen bódítsátok el az ő elméjét / az Alagút legyen nyitott / mint a pesti metró mindkét oldala / csorbítatlanul térhessen vissza / mint Lázár a szerelőaknából / és eme búvártapasztalat után / itt kóvályoghasson köztünk Sehova hites Tanújaként / éleslátásával / gitártokájával / csirkeaprólékot tartalmazó / reklámszatyraival / mindörökké, Ómen”… Helyben vagyunk. Megemlékezésünk alanya immár méltóképpen statikus ahhoz, hogy ne ficánkoljon tetemes érdemei lajstromozása közben. Szomorú nap ez a mostani. Egy huszonhatodik életévében járó ifjú ígéretes pályája tört ideiglenesen ketté egy vidám humorfesztivál alkalmából. A huszonhatodik év. A kozákdárdákkal viaskodó Petőfi életkora. Szeszélyesek a sors véletlenjei; ha ez nem volna nekrológ, utóbbi három szót – pláne egymásutánban – le sem jegyeztem volna… Szeszélyesek, mert a korai szeszes éjek évtizedeiben, tinédzserül találkoztam először az átmenetileg elhunyttal. Sors, mert lévén bár csak egyetlen évvel idősebb „a poézisben ő mesterem vala”, mint Füst Milán önmagáról elképzelt aggastyánja, úgy járkált közöttünk tizenhét évesen. Véletlen, mert édesapja folytán ismertem meg, akit kerületi háziorvosunk mutatott be a családnak, hogy legyen kinél mexikóiul tanulnom, anekdotákat hallgatnom a guadajalarai tequila-üzemről a szörnyű ínség esztendeiben. Ennyit az efemer laudációról. Lássuk végre a komikumot, hiszen ezért vagyunk mi kedves egybegyúltak, ezért nem fizetünk belépőjegyet, ezért töltekezünk fel jó pár sörrel az alagsori kantinban. Zebegény. Úgy ’98 körül. Harmadmagunkkal fát gyűjtünk a dombkápolna mellett elterülő ligetben; gallyakat, egész rönköket cipelünk a kelta-síremlékhez hasonlatos Dunakanyar-kilátó tövéhez. Szándékunk, hogy helyben éjszakázzunk, ezért otthonosítjuk a helyszínt, tesszük lakájossá némileg a korhadó vegetációval. Tűz megrak, hálózsák ki se bont, eső rögvest megered. Dézsából önti, Valaki, felülről. Állókép: periodikus elhunytunk gubbad a betonhabarcs építmény tövében, két oszlop közé feszül, sámsoni pozitúra, görbe háta az egyik támasztéknak vetve, s inka csónakokhoz hasonlatos talpa (Atahualpa) a másikon. Mint egy óriási magzat, macchu-i jelenés, morfondírozik a zivatarban. Ülepe alatt piros hálóháló, bal kezében paraplé ázalog. Mindez vészesen közel a pattogó tűzvonalhoz. Rövid kitérő: a betonkilátó tövében természetszerűleg nem lett volna ildomos tüzet gyújtani. Ugyanis a szilárd habarcs betonbuborékjai közé bezárt levegőgömb a máglyahő hatására jelentékenyen kitágul. Következmények: betonhab kirobb, pedrói magzat felüvöl, szikra persze kipatt, hálóháló lángra kap, máris egy ázva-égő denevéresernyő repked a szélben, fogható nyelénél üvöltöző költővel, kinek atahualpai talpai az elharapódzó hálóháló-tüzet próbálják eloltani. A műemlékrongálás vádja elől, éjfélkor, zuhogó esőben, klaffogva elmenekülünk, ahogyan a magunkfaja ázalékokhoz illik. A tékozló napsütés évtizedei… Végezetül következzen egy léha meglepetés. Az „irodalmi szeánsz” kifejezéssel nyilván már több esetben találkoztak kedves egybegyúlti pályafutásuk során; ám eme kifejezés valószínűleg sosem bizonyult többnek fellengzős metaforánál, arra nézvést, hogy miként lehet végigásítozni az iméntihez semmiképp sem hasonlítható estélyeket. Esetünkben, esetélyünkben, ez a szeánsz túllépi a szóképek dimenzióját. (Ásítási idő innentől fogva 1 perc. Óra indul.) A nemrégiben, a Miskolci Galéria Kondortermében virtuálisan elhalálozott Oravecz Pedro szellemét fogjuk instant-mód megidézni. Tegyük fel, Kormos Istvánnal kártyázik egy felhőszélen, köröttük persze víg poéták csapata visong, megannyi fantomcsecsemő, Weöres Barbár dala üvölt a heavenly-hangszórókból, ott lebzsel Ginsberg is, távolabb a többiektől mantráz egy páragomolyban; Kálnoky leskelődik egy kos szarván keresztül: a sztratokumuluszok tetejéről is kedvenc egri strandfürdőjét kémleli, a gőzeregető női öltözőket. „De jó is volt, amíg testünk lehetett!” – sóhajtja Berda, mialatt a pókeréhez hiányzó ászt keresi stikában ködnadrágja farzsebében, a disznósajt-ereklye mellett. Egyszer csak felzendül az Űr. „Oravecz Pedro jelentkezz!” – szólít az Űr, a valódi űr, a lenti, az elevenek világából való – „…irány a Kondorterem!” A hatásszünet tétova morákban mérhető. „Téged megidéztek…” – kacsint gunyorosan valamelyik tollelméjű asztaltárs; „Majd megszokod…” – sóhajtja karcosan Pilinszky, aki mióta tudni véli, valójukban milyenek, sosem cimborál többé angyalokkal. Pedro lassan kibomlik a foghíjas fényességből, ereszkedni kezd a Kondorterem felé. „A LEGJOBBAKAT, A LEGJOBBAKAT, a legjobbakat…” – szegődik utána a Visszhang, O.O. elcsukló echója a charter-járatok légritka övezetéből. Megérkezett. Itt van közöttünk… (Ünnepélyes pillanat, vagy valami efféle). Kérdem hát, Pedró, milyen is itt, a falu másik végén, vasstibinél a túlvilágon?… [válasz érkezik hamar; könnyed párbeszéd az elhunyt és a gyászolók között] Menny, házasság, pokol?… Kedves Egybegyúltak, a feltámadást önökre bízzuk.