Pál_forduló
Balogh Robert

LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél

Balogh Robert
Ha ünnep, legyen az!
NP 70
Gondolom, mosolyog NP, amikor 70. Csúfondáros is, mond valami karcosat, hogy letudja a köszöntők hevét, kortyol egy kis pezsgőt, kedvesen mosolyog a bajsza alatt. Körötte látni valahol B.A-t, és P.T-t, akik szintén valahol 70 körül, vagy inkább túl is azon, de ez a három ember szerintem nemcsak az én fejemben áll egymáshoz közel, és ott sürög L.S.L és S.ZS, a Magyar Műhely és pávaköre, látni néhány Arkánum tagot, aztán Ladikot, Szkárosit, felbukkanhat Petőcz és talán Kukorelly Endre, de még odaképzelem Kassák Lajost és Bakucz Jószefet, amint kísértenek, hogy a szellemvilág is képviselve legyen.
Gondolom, keserű NP, amikor 70. 70 a mosolya, 70 a bajsza, 70 a körme is. Mennyi papírt teleírtam! – tűnődik magában, mennyi légyszar a papíron, mennyi betű, kép, képvers, hangvers, mennyi performaci, videókazetta, film, esszé, folyóirat… Mennyi nő és mennyi emlék… Túlromantizálom? Önéletírok, az eltűnt idő, az 56, hogy a Párizsok és a Magyar Műhelyek meglegyenek… A rossebeket, semmi okom, hogy keserű legyek – szól be nekem a fejemben NP, amikor itt azt írom, keserű. A rossebeket!
Ha Palira gondolok, akkor magamra is gondolok, hogy mi közöm hozzá. Tényleg, micsoda? Húsz év körül voltam, EP rajongó, írhattam volna azt is, hogy Függő, egy riportban olvastam, hogy EP életében először a párizsi Magyar Műhelyben és az Alföldben jelent meg nagyjából egyszerre. Gondoltam, követem EP-t. Akkor lapoztam bele először a MM-be. Kassák mániám megfogant. Küldtem a szöveget, képverset a párizsi címre, évekig eljártam a keszthelyi találkozókra és a pestiekre. Egyszer sikerült leszervezni Palit Pécsre, az egyetemre. Az óra nem volt közönségsiker, nem Pali miatt, az egyetemi fejetlenség, trehány adminisztrátor… csak páran ültünk a teremben. Pali rengeteg könyvet cipelt magával, olyan képversekkel, hogy bennem elapadt a képverselési hajlam. Mit tudok én ezekhez képest! – mondtam magamban.
Úgy emlékszem, huszonkettő lehettem, vagy csak eggyel több, mikor nyáron egy jó hétig Párizsban kóboroltam. Egy délután felkerekedtem a külváros felé, csak úgy, egyszerűen, bejelentés nélkül, megkeresni Palit, nem tudom miért, megköszönni, hogy közölte akkori legjobb prózaversem, vagy csak beszélgetni, megnézni, hogyan él az avantgárd... Csak a címet tudtam. Telefonkönyvben hiába kerestem Pali számát, lehet, hogy béna voltam. Monrúzs. Zsö resersé evenyü Zsán Zsaré! Ezt betanultam, nem értettem akkor se franciául. A nagyobb darab afroeurópai nőket kérdeztem: Zsö resersé evenyü Zsan Zsaré! Ők segítettek, a szavaikat nem értettem, viszont hevesen gesztikuláltak, a harmadik kérdés és a harmadik afroeurópai asszonyság után odataláltam a házhoz. Pali nem volt otthon. Már nem tudom, hányadik emelet. A házban nagyon veszekedett egy házaspár, arabul üvöltöztek egymással, ajtót csapkodtak, a lépcsőházban ételbűz kavargott. Mikor elmeséltem Palinak, mosolygott, annyit kérdezett, miért nem jeleztem, szívesen látott volna.
Talán hat-hét éve Hévízen találkoztam Palival, előadott, én vendég voltam, tanácskozás, ifjú költő, miegymás, ilyenkor néha jönnek a pomogácsok vagy a majom lazák, de délután kimentünk a tóra, szeptember végén, langy napsütés, átballagtunk egy kevésbé öregasszonyos mólóra. Beszélgettünk. Már nem a szavakra emlékszem, csak a könnyedségre. Arra a természetességre, ami Paliból árad. Meséltem, éppen regényt írok, magyaráztam, hogy mi a nehéz benne, nem hatotta meg, csak bíztatott, csinálni kell, ő is emlegette a memoárt. Csinálni kell. Pár év múlva dedikáltuk egymásnak a kinyomtatott könyveket.
Mit írhatnék még? Boldog 70. születésnapot kívánok!