Naphosszat nyújtózott. Ilyenkor hosszabbra sikeredett a lépcsőház-oldali gangszárnynál. Gangállat szerette a napot, a tétlen csöndet, és a tét nélküli perceket. A vadászatról, állatiságából adódóan annak idején jelentős jäger volt, már leszokott. Egy kerek, műanyag, piros állatra hajtott csak, amiben ott párállt reggelenként a tej, délutánonként a táp, este a csirke-farhát, amit néha ellopott előle a részeges kisnyugdíjas, Pite bácsi. E sok ízű, mozgásképtelen zsákmány töltötte ki öklömnyi, cudar érzékeny kobakját. Kedvenc leshelye Provokánné párkánya volt. A kissé büdös, rohasztott egérszagú muskátli oltalmából leste a fényben táncoló bérházi porszemeket. Bajuszát vágatta. Egyes kutya-pletykák szerint rágatta. Szeme már a sötétben sem pislákolt, mert leginkább ragadt az álomkenőcstől. Járása is inkább volt csámpás, mint párnás. Egyszóval tökéletes gangállattá lett. Újságot is járatott. A Garfield volt kedvenc sajtóterméke, amit fogadatlan és fogatlan gazdája, Butiné hajtogatott tálkája alá. Evés előtt és közben is, megütközve szaglászta a narancssárga alapon fekete csíkos rajzhőst, az ő nagy ideálját. Vagy fordítva? Butiné büszkén újságolta a többi megözvegyült „né”-nek, hogy kedveskéje, Bonifác ismeri a betűket. A tetűket aranyoskám, a tetűket, javította ki nagy ellenlábasa, Fazékné, akivel a torzsalkodások okán csak három és fél órát diskurált naponta a ganghajlatban, ahová még a téli, kedvezőtlen napjárás idején is odakandikált a lízi. Bonifác, kutya-pletykák szerint bonifácán, egykedvűen osztozott a „né”-k rajongásában. Falatjaikat azonban törleszkedéssel jutalmazta, mikor is bolhával, bolhairtóval, szőrrel és kanmiriggyel elegy háláját beledörzsölte a matróna hungariae-k lukas harisnyájába s molyrágta mamuszába.
Szóval békében teldegéltek a napok, a hetek, a hónapok, talán évek is, mikor… De még előtte… Szóval elvitték egy hosszú ládában Provokánnét, röviddel később Fazéknét, s röviddel később a teljesen elszomorodott Butinét is. Furcsa, nagy ládák voltak. Mindegyiket megszaglászta. Édeskés illat terjengett belőlük. Ha megcsapta ez a pára, mindig megrázta a fejét, aztán nyalogatni kezdte a deszkák eresztékeit. Végül is állat volt, hiába emberkedett… Éjjelente már nem szendergett olyan jól, mint a kényeztetés fénykorában. Fel-felriadt, s keservesen hallatta a nyávogásszerűt, ami még kifért a torkán… Bele-bele a lépcsőház homályába, ahol furcsa árnyak közlekedtek a semmivel meg nem világított, penészvirágos falon. A kerek, műanyag állat bele végleg kiürült. Garfield megkopott színein kínkarmolások. Bonifác bordái a gang rácsán koppantak, mikor erőtlenül nekihanyatlott. Pite bácsi jövet-menet káromkodott. Egy nap ő is eltűnt. A földszintről már rég kihaltak a múlt század szemtanúi. Talán évek is… Mikor kilakoltatták a Hájas Macskának csúfolt, lakásfoglaló kéjnőt a földszint kettőből… Szóval azon a napon, mikor Hájas Macska fürgenyelvű ölebének kurjantása is a semmibe hanyatlott, belépett a romos kapun a Magány. Pedig az egész házat Bonifác örökölte meg. A tetőn néhanap megjelenő betolakodók, nem tudtak lejjebb ereszkedni, a kaput pedig valami láthatatlan hatalmú gazda kulcsra zárta. Igaz, ez a Magánynak nem jelentett akadályt. Sőt, a Magány a zárt kapukat szereti leginkább. Bonifác a lépcsőkön vergődött. Talán le, talán fel. Mindegy. Suhanást hallott, mintha templomtornyi galambraj csapna el a gangról belátható égrész felett. Megfordult. Le vagy fölfelé? Mindegy. Lehet, az emeleti gangon állt, ahol élt. Egyszer csak odaszökött vele szembe. A késő őszi fényben, ami a bejárati folyosó repedt-színes ablaküvegén tört át, a csillámló, örvénylő porfelhőben jól kirajzolódott a Magány minden vonása. Olyan volt, mint mikor Provokánné párkányáról, a rothasztott egérszagú muskátli oltalmából kivételesen nem a gangot, hanem a szobabelsőt leste. Homály. Kanapé. Komód. Vaslábú tűzhely. Falikút. Mindez egy koszos függöny szitáján átszűrve. Néha Provokánné görnyedt előrevergődése. A túlsó gangoldal fényjátéka. Lakók el és hazasuhanása. Szóval ezek között földerengett valami, ami néha pislogott, néha ásított, vakaródzott vagy nyalogatta magát, s úgy tűnt, mintha őt nézné. Áthatóan… Ha lustán hozzányúlt az üveghez, az is hozzányúlt, pont ott, ahol ő. Odanyúlt a kanapé, a komód, a vaslábú tűzhely, s a falikút mélyéről az a szerencsés, elkényeztetett állat, akit soha nem engedett a gangra Provokánné. Ilyen a Magány. Pont ilyen. Túl csirke farháton, s dorombolásra késztető nyakszőrbe túráson. Túl rothasztott egérillaton… Álltak egymással szemben. Bonifác a rozsdálló gangrácsot támasztotta, s kehetelt. A Magány is kehetelt a poros fényben. Nem mozdultak. Aztán a távoli zajban egyszerre omlani kezdett a ház… Hasadás futott végig a gangon, hosszan Bonifác hasaalján, aki kiterjedéstelen ponttá gömbölyödött, s rég-üres piros tálkája mellett hazatalált...