Egy lakat feltöretett,
egy pecsét feltöretett,
nem vettük észre, mikor —
egy vasláda pántjai pattantanak,
a fejünk fölött átsuhant az angyal,

a régi alkotmány széthasadt,
erélye nincs, múzeumi áru,
műemlékszag és reminiszcencia: ilyen
vasalatot nem csinál többé kovács,
forgácsait tapodjuk,

ami bent volt, most kívül került,
ami sötétben hevert, napvilágra jött,
kívül rekedt, amit őriztünk sokáig,
kintre, de nem a szabadba:
kívül van törvényen, időn.

Törvény lett, hogy mind kívül legyünk,
ha bent nincs, nem is nehéz ez:
betyárok, mámorok kivetettjei,
kint a csalitban, csipkefa alatt
faggatjuk egymást: komám, miért?

Fejét mindenki önként veszítse el,
egy elomlott tornác oszlopai közt
álljon és várjon a töke mellett,
jön hóhér vagy jó hír: a tőke kihajt,
nohát, vadszőlőt, fürtöst, delevárit.

Egyetlen húr zörög az agyban,
cimbalomé, vak zenésze
tépi-cibálja, siralomházi idill —
a széllel bélelt ajtón szél gázol keresztül,
ennél kijjebb már nincs emberfia,

a levegő húrjait pergeti két verő.

A macskát imádjuk, mint a nőket,
az ablakban ülve, kényesen
fejtik a sötétet — édesen
simogatjuk eközben őket... —,

és nyújtóznak, és a körmüket
mindig más-más pillanatba mártják,
tövig, persze; hiába vár rád,
másnak is csordul könny, s üzen —

ők, mint egy gombolyagba,
egész életed befonják, hiába
szíved legbelső, rejtett indulatja,

megköt a puha, légi spárga.
És mint a homok, elcsorog
karmuk között minden viszonyod.