Már betanult minden mozdulat.

Az ébredés óta kissé enervált tetterő; a fejben kusza pontokká összeálló, de nem összeillő emlékképek: az elmúlt idők lassú tüze, mely nem éget, lomha vize, mely nem bont. Elrendelem az első visszatérést, a kalandozások szertelen korának vége.

Már összekötöm, ami marad, a múlandóval; nem szelektálok, szórom szét magam.

Noha még mindig ugyanazt a helyzetet keresem.
Leguggolok gyermek magamhoz.
Egyszer még beszélhetünk férfias dolgokról is talán.

Ha közhelyes akarok maradni, azt mondom:
Nekem az arcomat már megkaristolta, megrágta a bárcás idő, amely mindig magát adja, mindig pénzért.
Fakó próbálkozásaim kijátszására csak rabságomat bizonyítják.
Fásultságunknak sanda öngyilkossági kísérletekkel adunk hangot, ha a vallásunk is engedi.
Elindulni az egyik irányba mindig kockázatos.

A pubertás zavar nem múlik el, csak beágyazódik és megszokottá válik, szélsőségei lecsiszolódnak. Rusnya arccal növünk föl.
Lábunk ott kalimpál a mélység és a magasság zárt körei között.
Fölnőni mindig önföladás.

Letérdeltem gyermeteg magamhoz.
Lázas-férfias gügyögésünket senki sem érti.