Meddő álmok e sápadt némberek. Fél-emberek.
Kócos, vén harc-emberek. Hideg és süket
emberek. Szegény, törött emberek. Furcsa
emberek. Lámpás emberek. Óh, minden rendű
némberek tömege. Suta és tarka emberek. Éji
emberek. Gonosz nyelvű emberek. Rossz emberek.
(Én szeretem az embereket.)

*A szövegben kizárólag Ady Endre-idézetek szerepelnek, keletkezésük sorrendjében, a mai helyesírásnak megfelelően. Köszönöm a szöveg alcímében jelzett nőszemélyek hátráltatását.

Gondoltam én, Lőrinc, a maga titkos életéből sok mindenre, mert eltűnt ugye szem elől hosszúdad időkre mindenféle tűrhető magyarázat nélkül, de hogy besúgott, azt nem feltéteztem — most mégis mintha minden korábbi, felfoghatatlan cselekedetére megokolás lenne e tény, a maga beépített emberiessége. Vagy emberisége?, mit is tudom én, hogy volna rokonszenves a maga kettős vagy akárhányas életéről beszélődni. De összerakhattam így már, mért kurkászott éjjelente a táskámban, s mért nem azt mondta, ha szélcsapni támadt kedve, hogy jó bőr vagyok, folyton csak mataharisnyának nevezett. Ne vigasztalja, Lőrinc, hogy benne lettem volna a játékában, tudtam volna Magán kívül a titkot is nagyra tartani.
Maga beszél nekem életfilozófiáról, aki összekeverte a nácizmust a nárcizmussal, azt hitte, hogy az én szívem is holmi szemét- és hitlerakó hely. Velem melléfogott, Lőrinc, hitt akármiben, már nem érdekel, most miben hisz, leraktam Magát a pitvarom legalsó polcára, a spionos kötés sem tart minket össze már.
De hát mit tegyek, gyönge életemet a ferde hajlamú mondatai még most is folyton áthassák. Kassák, láthassák, máshogy, máshová lett beépített ember. Hja, rája pikkel a szamovár, én csak adogassák-kassák vagyok, szerva itt, csere ott, ezt a szettet is csak döntetlenre játsszuk. Patt, megpattant, itt maradt Kun Marcella, önmaga kettős vagy akárhányas ügynöke.
Egy mellékes ügy-nőke, Lőrincet ölelhess, alhass, alkoss, gyarapíts, s a fasza fényre derül. Ne híreszteljen már annyit, kémélje magát, drága barátom. Avangárdonyival szólva, éljenek barátságban a lengyel és a vegri csillagok.

***

Picsába a fabulákkal, Lőrinc, a Maga magja kedvéért még írszerző is lennék, olyan íreket szereznék, melyekről sosem álmodott, megbízhatna bennem. Bírnám az iramot, íratlan szabály, hogy tartanám a szám.
Nah, mondaná erre, arra meg felbőszülnék, utálom, ha nahnázik, nem a Zola maga, hogy emilekben folyton nahnázzon, figyelje meg, na, ha valaki azt mondja a távbeszélőben, vagy ímélben, hogy nah, akkor sürgeti a végét, maga meg folyton csak nahnázott, még közben is, nah, nananah, nanananananannanah, azóta én is hiszek a mikrobarázdában, a táguló világban. Aki zoránkell, aranyat lel: szó bennszakad, hang fennakad, ígéret, szép szó, lehe lett, megszegik. Magának A diktátorról is csak Adyk tátorjánjai ötölnek eszébe, édesgyökerű évelő növénykém. S levelezi nekem, hogy náci hová mész, mit csinálsz? jössz le rögtön a gázrezsóról? Már ott tartok, hogy égetni való, rossz szokásait is eltűrném, csak jönne hozzám vissza, ferdítené újból a hajlamom. Állna szoborként a kertem közepén, lenne szomorú, lelombozódott eperfám, vagy húzódna meg a sarokban, magányba fásult bokor.
Dolgozom, a munka szabaddá tesz. A nyilaskeresztes pók csípése van, akit csak meg-, van, akit feléget. Felégetek magam mögött mindent, pedig szép, nagy idők voltak Magával. Emlékszik?, hátul a Csepel rakfelületén: platói volt a szerelem.

***

Fáradt vagyok, Lőrinc, alig kapitulállok a lábamon, lassan megadom magamat az időnek, ami már nem nekem dolgozik, pedig igen becses perszóna lettem, Lőrinc, mióta hangom rendesen kiengedem a színházban.
Mai szerepemben a világot jelentő deszkákon virágot jelentő díszkakán állok, amin szalad az idő, mintha minden pillanat két pillanat lenne, mintha egy nap kettőt élnék, úgy szar, ahogy van, indigózzák egymást hetek, hónapok, dupláját öregszem, mint rendesen kéne.
Új kebelbarátom, aki Adym fordítja magyarról magyarra, ügyvédgyakornok, körmönfont eszű gazembereket ment meg a börtöntől körmönfont ésszel, esténként virágcsokrokkal dobálózik, fenenagy vörös rózsákat köttet egymásba a kedvemért fehér szegfűkkel, nah ilyen ízlése van ennek a jogtudósnak, a színpad által kiművelt ösztönöm ráérzett, hogy meg kell ezt a pasast nékem fogni a legelején. Pasast, pasölyvet, lopni tudó jogtudort — nagy szárnyadat borítsd ránk sikkasztó éji felleg.
Napközben beszorul ugyan hivatalszobája savanyú homályába, de esténként nekem tapsol és az én tarkóm masszírozza. Leveleket ír, ál-szerelmeseket, „sziluettjét bámulom a gőzben, / megkapom, / arról álmodom a megkapó lábikrát, / csak tudnom kéne megdicsérni most. / Lenne rá alapom, tetszik, tényleg, / marha nagy / tomporához képest vékony a vádli. / Szóba e nővel kéne elegyedni./ Szótárbővítés: egyeledni. / Kimegy, odafekszem, ahol ő feküdt. / Hátaink a színpadkő egybenyomja.” Nah így van benyomva ez a jogember, de jobb, mint az előzőek, tudja, volt olyan szeretőm, aki a kolbásztöltést is Qlombban mérte, a körjegyzőségről azt hitte, hogy köröket kell megjegyeznie, de ez legalább járatos a jogrendszerben, nem a szivar vagy a konyak, hanem a paragrafusjelek láttán jön meg az esze.
Ami nem jön meg mán Magának sohasem, Lőrinc, hogy itt hagyott, hogy elhagyott engem, hát van magának szíve, hogy ilyen dologra szánta el magát. Hiába karolják Magát befolyásos, titkos angol kémkezek, a karrierje csúcsán csöcsömre vágyik majd.

***

Ilyen szomorú vágyakra tudok mán csak gondolni és emlékezni, nagyon szomorúakra, s ha a magam szomorú emlékeibe és vágyaiba belefáradok, előszedem másokéit. Egyik nap azt álmodtam, a jogvédőm párbajban agyonlövi magát, másik nap autóval gázolta át a másvilágra, zúg az éji folszvágen bogár, nekimegy, oszt halnak.
Sírok minden reggel, a sírás egy árva lánynak pláne kötelessége nagy életesemények előtt, és nekem minden napom nagy életesemény, kapkodom az esemény utáni tablettákat, a Párizsban okvetlenül feltűnő kebelbarátom meg postásokkal küldözgeti olyankor a rózsákat a sápadt szegfűkkel karöltve. Hánynom kell azok látványától is, Maga jut eszembe, Lőrinc, maga szóbafestő, mázoló, messze semmi, fogd meg jól.