A parkerdőnél meglepett
A fantomszürke Fagy;
Még bámulta a roncs Telet
Vörös szemmel a nap.
Mint széttört lantok, a pagony
Karcos volt és kusza,
S ha járt is lélek az uton,
Fázott és ment haza.

Gyászdalt jajongott a kimúlt
Század fölött a szél:
Teste a táj s az elborult
Menny a kriptafödél.
Nedv nem fakadt, rügy nem bomolt
A dermedt földtekén;
Aminek szíve-lelke volt,
Kihűlt, akárcsak én.

Ekkor megcsendült odafönn
A viharrázta gally,
S felröppent a nagy-nagy öröm
Szárnyán egy kicsi dal;
Borzas tollú, apró, beteg,
Csupa-csont vén madár,
Rigó volt, kit megihletett
A növekvő homály.

Hallgattak a dombok, a fák,
S tudtam, nem mondható,
Mért jósol boldog éjszakát
E révült trillaszó,
De elhittem: így fedi föl
A rejtőző Okot,
Az áldott Reményt, amiről
Ő tud s én nem tudok.

A lányszív méla titkát ne kutassuk,
a gyors csodát, ha fölpattan a báb,
hanem az őskori szörnyet, a lassút,
mely kikel, nő, nyomaszt és nő tovább.
Míg lelkünk lepkeporral behavazzuk,
torkunkon fog kapar, mellünkre láb
nehezül... hisz tudja, ki nem naiv,
a testi titkok helye nem a szív.

Igen, így lesz nagylány a gyermek, így lesz
a benne fejlő vaddal azonos.
Jó és szelíd volt, de vajon szelíd lesz,
ha megérzi, hogy sorsa bizonyos...?
A neki rendelt sors, mely nyomban itt lesz,
mivé teszi, ha művelt és okos...?
Hát megőrjíti! Fúj, karmot mereszt
és párás szemmel visítani kezd:

„Nesze, itt a leveled! Takarodj!
Nem érted? Hagyj már békén!” Kis fejében
színészvér, szűzvér együtt kavarog;
pirul, de állja; arca ég — hadd égjen,
hisz nézik, közönsége van! Ahogy
lehull a függöny, föllobban a szégyen:
zokogva tombol, sír egészen estig;
gyomra remeg; nyög, szipog és lefekszik.

Szeme fáj, homloka mögött az éber
fejgörcs lüktet s az éjszakába nyúl.
„Disznó! Minek néz engem, minek képzel...?
Csak úgy...! S pont egy ilyen, pont ez a...!” Túl
förtelmes még a szó is... ujjhegyével
a combköz pihés melegébe nyúl,
s hajnal felé a metsző, lucskos álom
lassan elömlik a hűlő parázson...