Hercegem, ma nem megy,
boldoggá tenni Önt sehogy sem
tudom, bárhogy szeretném,
ezen az estén kiváltképp lehetetlen,
sem várában, se másutt
találkozni nem tudunk most,
a Héttyúk amúgy is lassacskán
megközelíthetetlen a kátyúk
miatt, nem is értem, hogy
rendbehozatni miért rest,
pedig forgalma éppen
fellendülőben van mostanában,
a minap láttam vonuló szüzek
és asszonyok hadát arra, vára
felé mentek - s biztosan nem
kaszások mellé indultak markot
szedni -, néma csapatban
úgy suhantak halkan, mint
halhatatlan emléke borzongó
fájdalomnak, Önhöz készültek,
nemde, s nem aprózva, egyenként
keresték, de egyszerre szerették
volna látni a titkot, nem kutatva
itt-ott, hanem biztos irányba
tartva, hetedik szobája felé
menetelve, hogy ott mi lehet, sejtésnél
több azért, ám engem hidegen hagy,
és nem érdekel, de inkább untat
a sok kerengő rémes hír is, hogy
Öntől még nem tért vissza senki,
hát ezért nem tudom én boldoggá
tenni ma este sem, vagy máskor,
s talán Ön is azt gondolhatja
rólam, hogy nem tudok sok újat
mondani a szerelemről, ha titkát
őrző vértanúnak nem csapok föl,
de leejthet azért egy szál rózsát
ablakából a hetedik szobának,
ha arra járok egyszer és megtalálom,
nem öl meg Önért a bánat, s ha
várának termeit majd sötét magányba
borzadva rója, gondoljon rám akkor,
ki most elköszön, az Ön Verizmója.