
Mily rég nem láttam szép hazám,
halmos dombjaid!
Francziahonba útazám,
sorsom arra vitt.
Idefelé még tél honolt,
Janus évszaka.
Hintvén széjjel a köd-gomolyt,
nappal s éjszaka.
Így indulánk, jó kocsissal,
s egy cseléd is velem.
Veszekedvén a kis komisszal
azon éjjelen.
Ám odakünn hívogatott
az első fecskepár,
Provanszföldön nyíladozott
a napmeleg sugár.
Bundáinkat levetettük,
máris szállt a dal.
Víg kedvünket élesztgettük,
s hozzám bújt a fraj...
Így békülénk boldogságban,
csavargunk sokat.
Atlanti szél hónapszámban
cserzé arcomat...
*
(Óh, mily furcsa hazatérni,
s: „a francba is...” - gondolni ez esten,
- Kékszakáll, tán most már megérti -
’sz légyottunkat elfeledtem...)