Karátson Endre 1933-ban született Budapesten; itt végzett francia szakot az Idegen Nyelvek Főiskoláján Gyergyai Albert tanítványaként, akitől nem csak a francia irodalom iránti rajongást kapta örökségül, hanem a komparatista szemléletmódot is. Már ekkor foglalkoztatta a francia irodalom hatása, s a "Nyugat-ellenes" viszonyok közepette nem sok lehetősége nyílt ennek elmélyült kutatására. Végzése után az Új Magyar Kiadónál (a későbbi Helikon elődjénél) helyezkedett el, ahol Vas István fogadta barátságába, aki mellett az alig 23 éves fiatalember az 1956 októberében megalakuló Forradalmi Tanács elnöke lett. Így a rövid és szellemi izgalmakkal teli forradalmi napok után már novemberben emigrálnia kellett. (Szüleinél kereste is az ÁVÓ, mint később megtudta.) Párizsban a Sorbonne-on szerzett franciatanári diplomát; 1961-ben már szerződéses tudományos kutató a C.N.R.S. keretében (Centre National de la Recherche Scientifique). Doktori témájául természetesen a magyar szimbolizmust választja. "Franciául fogalmaztam a nyugatosokról, eleinte vergődve, mert franciául valamennyi nyelv között a legnehezebb írni." - emlékszik erre az időszakára.[1] 1969-ben doktorál (disszertációja még ez évben megjelenik: Le symbolisme en Hongrie), s kinevezik egyetemi tanárnak a Clermont Ferrand-i, majd 1973-ban a lille-i egyetemre, 1971-ben jelenik meg E. A. Poe és a magyarországi Nyugat költői c. kötete (E. A. Poe et la groupe des écrivains du Nyugat en Hongrie). Közben magyar költők verseit fordítja Gara László francia nyelvű költészeti antológiája számára; s magyar nyelvű tanulmányait, kritikáit, valamint novelláit a párizsi Magyar Műhelyben publikálja.[2]
1967-ben jelent meg első novelláskötete a Magyar Műhely kiadásában (Lelkigyakorlat - ma már könyvészeti ritkaság), amelyet Székely Boldizsár nevű fiktív "szerzőtársával" közösen jegyzett. 1968-tól rendszeresen szerepel a londoni Szepsi Csombor Márton Kör kiadványaiban; második kötete (Színhelyek) Londonban látott napvilágot 1980-ban. Hazai nyilvánossághoz csak 1992-ben jutott: Parancs János szorgalmazására és segítségével az Orpheusz Könyvek sorozatban jelent meg Átvitt értelemben c. novelláskötete, amely első két kötete anyagát fogja össze, egy harmadikkal kiegészítve (Átírások).
Azóta keletkezett írásainak gyűjteménye a Jelenkor Kiadónál jelent meg (Lélekvándorlás, Pécs, 1995); sőt, ugyanitt készült 1994-ben válogatott tanulmányaiból egy rendkívül érdekes és a magyar irodalomtörténet-írást sok vonatkozásban inspiráló kiadvány (Baudelaire ajándéka).
Szerzőnk valójában mindvégig kettős életet élt: az író és a tudós jól megfért benne egymás mellet. .Amit az egyikkel nem tudok kifejezni, azt kifejezem a másikkal és fordítva. - vallja alkotómódszeréről.[3] Irodalomtörténeti tanulmányai valamiképp saját novelláinak kommentárjai: .ezek a racionális írások irracionális novelláimnak ésszerű változatai.[4] A tanításra elsősorban egzisztenciális okokból kényszerült; a kettős tevékenységet mégis hasznosnak érezte a maga számára: eredendően kettős énjét tudta így maradéktalanul objektiválni (racionalitását apjától örökölte, anyagi öröksége viszont az irracionális, erősen érzelmi-művészi beállítódás).[5] Egyik írásában (Fojtogatónovella, avagy a lét iránti kielégíthetetlen érdeklődés) pontosan érzékelteti a benne feszülő, kifejezésre váró életanyag formába öntésének metódusát: "Az oldalak lehatárolt térségében, margók közé zárva, csak az vagyok, akiről írtam, azonos a sorok egymás fölé kövesedő rétegeivel, s nem azonos többé a sorok írójával, akit az üres papír végtelen távlataiban az eleven szülők szabadsága jellemez. (.) Amíg alakítom valakinek a történetét, addig velem lélegzik; mihelyt végzek vele, ellenem, önálló életre kel - nem akar leszűkülni egyetlen értelmezésre, nem akar érettem lemondani önmagáról; jól felfogott érdekében megfojtásomra törekszik." Ő viszont alkotás közben kiüresedik; tovább kell hát lépnie a holtponton, s máris űzi-hajtja a következő lét iránti kielégíthetetlen érdeklődés: új hősök kiszemelése, s tevékeny faggatózás arról, hogy a szavak tükrében milyen sors vár rájuk - és így tovább.
Voltaképpen korai novellái is már ebből a lét iránti érdeklődésből születtek, s ilyen indítékból teremtette meg alteregóját, Székely Boldizsárt (azon érthető indokon kívül természetesen, hogy az emigráns írók eleinte mindannyian álnevet használtak, nehogy hozzátartozóiknak itthon bántódása essék). Hőse vezetéknevével saját székely lófőősére utalt, keresztnevét pedig a bibliai szerecsenkirálytól vette, aki - mint ismert - nem tudat világában elhelyezkedő kontinensről érkezett a kisded köszöntésére.[6]
Az író Párizsban mélyebben megismerkedett Schopenhauer filozófiájával, Freud, Jung pszichológiai felismeréseivel, s irodalomszemléletét ezek alakították. Székely Boldizsár valójában az ő tudatalattijából lép elő . kicsit hasonlóan Kosztolányi Esti Kornéljához. "Amikor kijutottam Nyugatra, óriási szellemi megrázkódtatásban volt részem - vallja[7]. Olyan ismereteket szereztem, amelyek gyökeresen felforgatták eddigi elképzeléseimet a világról, egyúttal magyar voltommal kapcsolatos gondolataimat is. Ugyanis aki kikerül valamely normatív rendszerből, bizonytalanná válik a helyzete.
Nem véletlen tehát, hogy Borgesszel kezd foglalkozni: tanulmányt ír róla, s tőle választ mottót első kötetéhez, a Lelkigyakorlathoz is (.Megismertem, amit a görögök nem ismertek: a bizonytalanságot.). Novellái már ekkor erősen áttételesek - belső utalás-rendszerünkből körvonalazódik a határon való átjutás szorongató élménye (Kaleidoszkóp), az otthagyott világ személyiségtorzító rendje (Szakáts Attila önéletrajza) az új környezetbe való beilleszkedés nehézségei (Abroszon innen, abroszon túl). A letelepülés - helykeresés belső küzdelmeinek remek allegorikus rajza a Megtelik az uszoda. Hőse mellúszás közben pergeti gondolatait, minduntalan a szökés szorongató lélekállapotára asszociálva: .Veszélyben kúszni kell, szorosan a terephez lapulva, zajtalanul, hogy a legéberebb figyelmet is kijátszd. El kell mindenáron jutnod a célhoz, s mi volna, ha elővigyázatlanságod miatt vakító fényszórók vennének célba, minden zugot besugárzó röppentyűk fednék fel helyzetedet, olcsó prédaként lökve a golyók elé, vagy rögtönítélő haditörvényszék kezére kerítenének, amely nem is kéz, hanem előbb kínzókamra, aztán vallatás, aztán tárgyalás, aztán sortűz vagy akasztófa.. S miután célba ért? Valóságos létharc következik, az őt letiporni, víz alá nyomni akarókkal szemben: "Kíméletnek nincs helye, ha alulmaradni akarsz. (.) Gázolsz hát fröcskölve, pofozva, bunkózva, miközben téged is fröcskölnek, pofoznak, bunkóznak (.) vicsorgó szájak, véreres szemek, karok, csapzott hajak táncolnak körül... Az egetverő küzdelem végén hősünk győztesen telepszik le a medence szélén, ahol .épp van egy tenyérnyi szabad hely": tekintete messze réved, "ahol szabad ég alatt tengerek veszélye ringat örök kötetlenséget."
A többi novellában is összemosódnak a valóság-régiók a tudatalatti tartalmaival, racionalitás és irracionalitás határán lebegnek az alakok, a személyiség mintegy megkettőződik ("nappali" és "árnyék"-személyiség!), s egyszerre két világban él (reális - irreális). Maga a kötetcímadó novella (Lelkigyakorlat a Chapmanon) a hollandiai Mikes Kelemen Kör összejöveteleinek "grécóian eltorzított képe".[8] Az őrült altruista tudós, Zaprilogován naplójegyzeteit teszi itt közzé kommentárjaival kísérve Székely Boldizsár a Szent Szeretet Szövetsége elnevezésű lelkészgyülekezet találkozójáról. Természetesen, inkább "feketemise" ez, semmint agapé!
Egy idő után terhessé vált írónk számára saját árnyékszemélyiségének "úrhatnámsága", ugyanis Boldizsár fellázadt "Atyja" ellen, szemére hányva, miért nem teremtett számára Anyát is. Az író, elképedvén teremtménye fenyegetőzéseink, fellázítja ellene többi hősét, s velük gyilkoltatja meg hálátlan elsőszülöttét. Aztán fellélegzik: végre ismét szabad! - "Ahhoz, hogy belőlem író lehessen, Székely Boldizsárnak irodalommá kellett válnia. Ha netalán az ő terve valósul meg, az írónak e földön híre-hamva sem marad. Eltűnik a különbség élet és irodalom között. Márpedig céhbeli érdekeinket védelmeznünk kell" - zárul ironikus felhanggal a furcsa história. Megválván alteregójától, a következő kötetet már saját nevén bocsátja útjára Karátson Endre. A Színhelyek mottóját Szophoklésztől veszi: "Mindezekre, jövevény, nem beszéd tanít: / El kell jönni e helyre ismeretükért." A nagyvilágban tett kalandozásait megörökítő "turista-novellák" még mindig a száműzetés élményének szublimációjából születnek - bár sokkal áttételesebben. Bejárván az ismeretlen, nevezetes helyeket, megtekintvén a múzeumokat, ásatásokat, természeti csodákat, egyfajta dialógus alakul ki az író és a táj között: saját lelki tartalmait, képzeletvilága teremtményeit vetíti bele a látványba; így a színhelyekről egy sajátos élményt őriz, nem pedig "fényképeket". Az isztriai tengerparton sétálva - a vegyesajkú "honosok" és számtalan idegen turista sokadalmában elvegyülve - üresnek érzi a várost; de a búcsú estéjén, egy kis vendéglőben üldögélve, egy váratlan - hirtelen rövidzárlat időtöredékében lelki szemei előtt életre kelnek régi századok csodái, a mítoszok: Szent Eufémia - a városka védőszentje - és Sárkányölő Szent György szerelmét látja beteljesülni, majd kiégni. Aztán kigyúlnak a fények, s minden újra visszasüpped a hétköznapiságba (Rövidzárlat Rovinjban). Írónk úgy érzi: a hajsza a látnivalók után, a fárasztó tülekedés lehetetlenné teszi, hogy az utazónak valódi élményben legyen része (Emlék egy portugál monostorból, Töredék a paradicsom visszahódításából).
Más elbeszéléseknek nincs is valódi színhelyük, csupán egy absztrakt tér, amely bárhol lehet (sípálya, korcsolyapálya, tengerpart stb.), s épp szimbolikus voltával indít el bennünk egy asszociációs láncot (Kiürül a jégpálya, Egy képzeletbeli fenyőfa előhívása, Paso doble). Mindháromban a zsákmányszerzés borzongató és visszataszító gyönyörét érzékelteti az író: az elsőben egy elegánsan korcsolyázó hindu kaftános lányt próbál két férfi "bekeríteni"; a másodikban egy riadt mókust vesz űzőbe egy menyét; a harmadikban egy katalán legény vet szemet egy büszke-szép francia lányra a tengerparton, rádiójából a paso doble ritmusa árad, s az író fantáziájában a bikaviadal idéződik fel. Ki a csábító - és ki az áldozat? A képzelet játékától s az erős naptól megszédülve írónk a tengerbe menekül - "keserű sós víz csap a szádba, mintha könnyeket nyelnél". Valami nagyon fontosat tudott meg a világról: mindannyian hol foglyok, hol rabtartók, hol győztesek, hol legyőzöttek vagyunk; a létszituáció gyűrűjében az egymással ellentétes kétféle szerep tulajdonképpen ugyanazon dolog két oldala - egyik feltételezi a másikat.
Az Átírások című ciklus mottója (F. Kafka: .Ki kell még dolgozni a negatívot, a pozitív már megvan.) arra utal, hogy az írónak kell a valóság negatívját - röntgenképét - felmutatnia: a lényege szerint torz valóság működési törvényeit, az értékhiányos állapotot kell műbe objektiválni. A novellák zöme a kriminalisztikai történetek határát súrolja; a szerző mélyfúrást végez a psziché rétegeiben: ki miért követ el valamilyen "rendellenes" cselekedetet? A háttérben legtöbbször valamiféle orgiasztikus élmény munkál, az élet brutális síkja tárul fel. Az írások a pszichoanalitikus oknyomozás segítségével érzékeltetik a folyamatot, hogyan veszti el valaki fokról fokra a valóság-ér-zékét, rendül meg identitás-tudata, képzeli bele magát különféle szerepekbe-helyze-tekbe, s mindez hogyan rögzül végül is benne mint kettős élet.
Furcsa kétéltű figurák kavarognak tehát előttünk bizarr életük foglyaként: a torna-tanár-műfordító (Álarcnovella), a hajdan előkelő, de lecsúszott őrült báróné, aki egykor rangos háza lépcsőházában illetve alagsorában a házmesterrel borszagú feketemiséket tart (Lépcsőháznovella), avagy a saját szörny-halálát és teátrális temetését maga elé képzelő író-sofőr (Fojtogatónovella). A Svábbogárnovella egy idősödő nő .átváltozásának. története: tudatalattija fokozatosan fölébe kerekedik reális Én-jének, lelke emléktemetőjéből sorra lépnek elő halottai, majd temetőbogárrá változik maga is, elvegyül a párzó bogarak közt, s boldogan engedi át magát a féreg-lét gyönyöreinek ("lelkemből lelkedzett bogaraim példáját követem, elnyújtott örömök között") Végül külső alakjában is átváltozik, s a bogárvilág együttérzése közepette lassan alámerül a nemlétbe. Babits Gólyakalifája, Csáth Géza varázslónovellái, F. Kafka féreggé változott hősei állnak e novellák hátterében; de hogy a századelő óta mennyit torzult maga az élet, mily mélyre süllyedt az ösztönvilágba az ember, azt éppen ezeken az írásokon mérhetjük le. Itt ugyanis már ellenállás nélkül adják meg magukat a "hősök" (antihősök!) az ösztönvilág burjánzó-démonikus erejének, tudatkontrolljuk teljesen feloldódik, már nincs is küzdelem a kettős-én között; végül tudatalattijuk felmorzsolja, elpusztítja személyiségüket.
Az Ő-novella (avagy te látod, de én mondom) a Hamlet-szituáció örökérvényű létállapottá emelésével ezt a mindent-elborító, a férfi-racionalitást elsöprő érzéki hatalmat jeleníti meg - a démoni erők eluralkodását az élet minden szférájában. A Koronás Nő, az Anyakirálynő kegyeiért versengő férfiak - egymásra féltékenyen fenekedve - elpusztítják egymást. Férj, Szerető s Fiú - mind-mind az Ő áldozatai: mindegyikük Koronás Férfiként szeretne trónolni Mellette; s Ő csábító mosollyal tekint a mindenkori mellé kerülő Férfira. Felfoghatjuk ezt persze pusztán hatalmi játékként is: a diadalmasan burjánzó vegetatív életet nem győzheti le a racionalitás, az uralkodásra törő férfi-szel-lem, s az ösztönszférában soha semmiféle erkölcsi megfontolás nem érvényesül.
A Gömbembernovella, avagy Madrid árnyai a .furfangos. Élet elementáris átrendező erejét mutatja fel, egy "félhalott" hamisságra épült világ varázsütésre történő "gyógyulásáról" ad hírt. Don Diego, a félbetört művész, szélütött, vak roncs, egész házanépét terrorizálja egy kis gonosz törpe, Gómez segítségével: a Cabeza családi panzió szokásrendjét, életkereteit teljesen ők határozzák meg. Egy napon váratlanul felhangzik egy kis fura-vidám dalocska az ablak alatt ("megmásztaja légy a szemed bogarát."); s ettől hirtelen minden megváltozik: az Élet fellázad a merev rend ellen, mindenki szabadabban kezd viselkedni, s maga Don Diego is megfiatalodik. Mintha a művészet szelleme lopózna be (újra) a kihűlt falak közé - vége az ájtatos képmutatásra épülő jól megszervezett látszatvalóságnak. A kis (lég)gömbember dalocskája a Szabadság és Korlátlanság fuvallatát hozta a racionálisan megszervezett kripta falai közé, s megelevenítette a Halál Birodalmát. Természetesen szimbolikusan is értelmezhetjük a novellát, s esetleg pikáns utalást sejthetünk benne az 1989/90-es fordulatot illetően.
Az ún. .rendszerváltás. érzékelhetően reményekkel töltötte el Karátson Endrét is. Nemcsak azért, mert megnyíltak előtte a honi irodalmi élet kapui, hanem azért is, mert a pártállami nyomasztó szellemi diktatúra eltűntével több lehetőség nyílt a hazai irodalomtörténeti fórumokkal való eszmecserére. Ő egy teljesen ideológia-mentes, nem az állampolgári ill. erkölcsi nevelés szolgálatába állított "alkalmazott" művészeti nevelést tartana ideálisnak, hanem az irodalmi művek folyamatára felépített, a műveket szabadon hatni engedő oktatást, amely a művész spontán belső erejére bízná a "tudatformálás", a nevelés lehetőségeit.[9] Úgy gondolja, akit olvasóvá, igazán irodalomértővé nevelnek (nem pedig kliséket magoltatnak be vele az irodalomról, a "romlott életű" művészekről stb.), azt nem tudja semmiféle politikai vagy ideológiai nyomás szellemi rabszolgává változtatni. A Jövőnek tehát - ha van még egyáltalán Jövő - szabad szellemű, "felnőtt" emberekre van szüksége, nem pórázon tartott gyermekded szolgákra.
Érdekes módon ugyanezen problémakomplexum köré szerveződik újabb novelláskötete, a Lélekvándorlás is (Jelenkor K. 1995.).
A kötetet pszichoanalitikai feladványgyűjteménynek is tekinthetjük: kilenc - látszatra nem összefüggő - írását azzal az ajánlással - kéréssel bocsátja az olvasó elé a szerző, hogy ki-ki próbálja meg önmagában tisztázni, miért hiányzik a tizedik novella, esetleg próbálja meg gondolati-képzeleti úton kiegészíteni a kötetet. A mottó (S. Beckett: "azt hiszik vajon, hogy azt hiszem, hogy én beszélek?") arra utal, hogy az író tisztában van vele, nem ő alakítja történeteit. Nem kívánja "szánkba rágni" a megoldást, sokkal inkább azt szeretné tudatosítani bennünk, hogy az elbeszélések virtuális eseményeikkel, zsákutcába futó történetükben erőlködő-sodródó figuráikkal, elbeszélőik hangváltásaival és álorcás azonosságával kinyilvánítják, mennyire távol van ön is, a társadalom is, a szerző is az eleven, világos, helyt- és időtálló beszéd forrásaitól.
A kötet-egész mindennapos élethelyzeteinek kuszaságát, kaotikusságát jeleníti meg, illetve azok kettős természetére világít rá ("a valóság törvényei nem esnek egybe a valóság gyakorlatával"). Bár az írások keletkezési időpontja fel van tüntetve (1989-95 között született mindegyikük), nem időrendi sorrendben követik egymást, hanem a szerkezet belső logikája szerint: az élet "elbarbárosodásának", a fogyasztói társadalom embere infantilizálódásának folyamata rajzolódik ki előttünk, egyre inkább a degenerálódás felé tartva. Mintha úgy érezné az író: a mélypontról már nincs visszatérési esélyünk, az "eszkimó-szint"-re (Madách!) süllyedtünk végérvényesen.
A kötetnyitó novella (Általános Alika, 1989.) már címével is arra utal, hogy a közemberi világ valójában Alika színvonalán mozog, infantilis visszamaradottságban. A szereplőknek neve sincs (Apuka, Anyuka, Jé-, Ü-, Vé-bácsi, Cé-, Gyé-néni stb.). A bérház (a társadalom) rendje felborult, az emberek éhesen csapnak le a legbugyutább szenzációra is, s valójában a Semmi körül forog egész életük. A Társadalmi szerződés (1990) gyilkos iróniával leplezi le az ún. "átlagpolgár"-t, a felelősség-elhárító önvédelmi mechanizmusok pszichikus kiépülését s a belső személyiségerők hiányában megalapozatlan, bornírt magabiztosságot. Az ilyen ember döntésképtelen, ezért midig külső erőkhöz - véleményekhez idomul; jó esetben "balekké" válik, rosszabb esetben félelmetes eszközzé mások - a körülmények - hatására. "Hasznos tagja kívántam lenni a társadalomnak. Szerződni az átlaggal szándékoztam" - így mutatja be magát a hős.
Közepes, belátó, törvénytisztelő ember vagyok. Önállótlansága juttatja oda, hogy szeme láttára kifosztják az áruházat, melynek ő a csúcsellenőre; hiszen "törvénytisztelő" létére nem meri megvédeni (érvényesíteni) a Törvényt. Ennek az embertípusnak még torzabb megtestesítője - kelet-európai viszonyok között - Esch Egon, aki a kettéhasadt valóság szorítójában nőtt fel, a gazdasági csúcslétrára feltornázta magát, aztán sikkasztás miatt alázuhant az élet földszintjére, s ott a lenini eszmék oktatásával fertőzte az ifjúságot (Zuhanunk leninelvtárshoz, 1993).
Az ily módon eltorzult tömegember számára természetesen a kultúra is csupán árucikk, jobb esetben sznob játék (Tömegkultúra, 1991). A novellában megörökített tárlaton a Mester kis trükkös magánszínházat rendez; a szenzációéhes .kultúrtömeg. elbódul a tréfájától, s a hatalmas tolongás-kavarodásban a sznobok és a tagbaszakadt műpártolók versengése verekedéssé fajul. A jelenetet felveszi a TV, a rádió, mert mint kiderül: a szándékos hecc-keltés célja a "kultúrtömeg" portréjának megörökítése volt.
Ez tehát a modern kor: lélek nélküli üresség, a látszatok látványos megszervezése, a Belső Értékek eltűnése. A novellák másik csoportja a szeretethiányos életről, a beteg világáról adott diagnózis; a "hiánybetegségekre" természetesen a szerző kínál orvosságot.
A Körtánc (1992) egy kriminalisztikai kongresszuson bemutatott esettanulmányt emel általános érvényre . mint modern világunk "látleletét". Egy hármas öngyilkosságról van szó, amelyet egyszerre, egy lakásban, egymástól függetlenül követtek el a szereplők (Apa, Anya és lányuk, Olgi). Búcsúlevelükből kiderül: mindhárman egy éteribb, képzeleti (művészi) valóság és a pénzre alapozott közönséges élet, valamint az érzéki szenvedélyek szorítójában vergődtek, teljes zűrzavarban. A "tévedések vígjátéka" játszódik itt le, tragikomikus modern átszínezéssel - nem lehetetlen, hogy valóban kriminalisztikai okok is rejlettek a hármas halál hátterében. Az elbeszélés kerete - a tengerparton, a pálmákkal szegélyezett sétányon hullámzó körtánc - szimbolikus értékű: az Élet csábvarázsos, mámorító örvénylése dionüszoszi erővel kábítja el, morzsolja föl a benne alámerülőket (az öngyilkosság előtti estén a furcsa család is körtáncban vett részt: Anya Dzsó bácsival, Apa Olgival táncolt). Ebből a vad ösztönkavargásból hiányoznak a szeretet mozdulatai: nincs, ami összekösse, megtartsa egymásnak az élet láncolatában elvegyülőket.
A szeretethiányos életben aztán "csőstől jön a baj": különböző betegségek alakulnak ki, ami végül a lélek elsorvadásához, a halálhoz vezet. (Szakorvosi kezelés 1994) Egy sziklamászó páros alázuhan a mélységbe, mert hiányzik a Mester-tanítvány (vezető-ve-zetett) között a bizalom, az együttműködés mozdulata (Az életöröm elvesztése, 1989). Fanyar akasztófahumorral örökíti meg ezeket az eseteket az író; maguk a szereplők is szenvtelenül veszik tudomásul a velük történteket, hiszen tudják: a belső erő hiányzik belőlük a bajok leküzdéséhez. Csak elszenvedik, nem pedig élik az életet.
A kötetegész szempontjából kiemelt jelentőségű a második és a kilencedik novella úgy sejtjük, a hiányzó tizedik képzeletbeli megteremtéséhez itt találjuk meg az alkotói inspirációt.
A Munkakörülmények, avagy amit a kedves megközelítéséről el lehet mondani (1990) a szerző "ajánlása" szerint az egyik lehetséges választ kínálja kérdéseinkre. Nyilván ezért is hagyott üresen egy féloldalt a zárórészben a probléma esetleges továbbgondolása számára. Az autóbolyba keveredett főhős bolyongása a parkoló labirintusában, ahol mindenki mindenkinek a foglya (hiszen mozgáslehetőségeit korlátozzák a többiek) - a modern élet szimbolikus rajza. Verejtékezve küzd azért, hogy helyet találjon, ahol kocsiját otthagyhatja, s még zárás előtt elérje a múzeumot, ahol Lisa várja őt. A kocsisorban araszolókat a "kollektív gyűlölet" tartja össze: mindenki féltékenyen ügyel rá, nehogy a másik előnyhöz jusson. Hősünk végül - kiszabadulva az "elátkozott" parkolóból - egy újabb "lassú menetbe" besorolva, eljut a kívánt helyre. Fellélegzik: "Nem érdekes már, hogy mely úton érkeztél. A fontos az, hogy a kapu még nincs zárva. Öt perc múlva hat óra." Még megpillanthatja Lisát, aki szeparéjában ötszáz éve várja őt.
Mona Lisáról van szó, természetesen. A labirintusból való kitöréshez tehát - az író intenciói szerint - leginkább a Művészet adhat segítséget. Lisa megtalálása azonban még a Művészet Csodáján is túlmutat: az ezerarcú Nőben megélni-megtalálni az Örök Egyet, a női lényeget: a diadalmas, az életet újjászülő-újjáteremtő női-anyai mosolyt. Talán ettől még visszaváltozhat az élet az Élő Szeretet forrásává.
A kötetzáró novella (Lélekvándorlás, 1994) azonban visszavonni látszik ezt a reményt. Éppúgy a szétesett világállapotot örökíti meg, mint az előzőek: a diadalmas jövő, az elektronika százada már itt van, benne élünk, a különböző médiumok segítségével behatolhatunk múlt és jövő titkaiba, a legkülönbözőbb életkörökbe (videón futnak az egymással párhuzamos események, az elektronikus térképen egymás mellett egyidejűleg rajzolódik ki Laosz s a modern Európa, a buddhista templomok, kegyhelyek s az ópiumbarlangok). Mindettől azonban még nem lett, nem lesz jobb a világ, amelyeket ma is ugyanazon törvényszerűségek működtetnek, mint a kannibalizmus, az ármányos gyilkosságok idején. Sőt, minden még lejjebb süllyedt néhány fokozattal. A kialakult totális káoszban az emberek többsége nem akar mást, mint a káosz előnyeit élvezni. A lélekvándorlás nem az emberiség mind magasabb spirituális szintekre való emelkedéséhez vezetett; ellenkezőleg: süllyedéséhez. "Ugyanaz a bűnös születik újjá s kárhozik el." A karma-törvény tehát visszafele működik.
Lehet, hogy kötetemnek nem lesz szándékaim szerinti olvasata. - hangoztatja az író [10]. Ennek ellenére türelmes potenciális olvasóival szemben: elismeri jogukat a "teremtő félreértésre". Ezért kínálja fel a hiányzó tizedik novellával a kreatív együttműködés lehetőségét. A továbbgondolás lehet optimista vagy pesszimista beállítódás függvénye; az utóbbi szerint nyilván nincs remény a kialakult emberi állapot korrekciójára. A bizakodóbb természetűek viszont hihetnek a reinkarnáció csodájában: Mona Lisa elbűvölő, földöntúli mosolyában talán még újjászülethetik az emberiség.

JEGYZETEK
[1]Kettősségben. Kelevéz Ágnes interjúja Karátson Endrével. Jelenkor 1994/10.11. sz.
[2] Karátson Endre írásai a Magyar Műhelyben: novellák: Székely Boldizsár halála (16.17. sz.) De profundis (33. sz.) Rövidzárlat Rovinjban (36. sz.) Paso Doble (38. sz.) kritikák, tanulmányok: M. Deguy: Költészet még ma is? (20.) J. L. Borges és a nemzetek feletti irodalom (22. sz.) Gondoljuk csak el: itt olvasok fel Borgesről (29. sz.) Papp Tibor ház-kutatása (35. sz.) Ember öt húrral . Siklós István költészetéről (36. sz.)
[3]Szerintem meg lehet fejteni a csendet. - Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván interjúja Karátson Endrével. in: Határokon járok örökké . Tárogató K. Bp. 1995. (52.58. o.)
[4] Kelevéz Ágnes interjúja
[5] uo.
[6] Erdélyi E. . Nobel I. interjú
[7] uo.
[8] Kelevéz Á. interjú.
[9] XIX. sz. a XX. században. Jelenkor 1994/3.sz.
[10]Kelevéz A. interjú.