a kávéházban hőség
a gyertyalángok
vadul csókolóznak
a huzattal
a tortákon cukormáz
akár a téli kerten
Chopin levelében
melyben megrendelt
egy ruhát
George Sand számára
és előírta az anyagát
mintha a tűz engedné
hogy csak úgy megvarrják
majd hangjegyeket írt
szabókrétával
a tölgyfa koporsó
deszkájára

a nap hiába verdesi
bádogcsőrével
a likacsos szirteket

vaksötét lakás
az előszobában térdelek
lepkék verdesnek
számra szemhéjamra ülnek

elnémulok
majd fölemelkedem egész a plafonig
körmöm alá valaki
fényszilánkokat ver
szörnyebben fáj
mint a sötétség

Na és, egy csalhatatlan napnyugta a tengerparton,
az örökkévalóságnak szüntelen                
karikás a szeme,
faágnak ütközik egy kialvatlan lepke.

hát feltámadt

Krisztus kezét nyújtja
Ádámnak azután Évának
vigyázva kihúzza a szakadékból
az áradat elmosta lombokat

behavazott almafák örvénylenek

megolvadt lakatok zárak
kallódnak a füvön
a bűnbánó Éva
elfedi arcát
egy pompásan szőtt
fátyollal

sötét és világos váltakozása
a fény akár a rács mely kiszabadít

Beestem egy pillanatra,
akár a fény egy szilánkja,

a Krisztus Teste-templomba;
a pap felindultsággal

és rémülettel adózott
a fénynek, mi másodpercenként

háromszázezer kilométeres
sebességgel száguld

a millió bolygó közt;
mindenki feszülten figyelt,

a színarany szobrokon
még a csillogás is megszűnt,

kagylókba szüremkedett,
bevarrta magát a homályba,

a félelembe, hogy az emberek
szüntelen látványt akarnak,

s hogy megmutassa, mit is tud,
miként száguldozik fel-alá

az oltárok közötti űrben,
az oltárok közötti űrben.

a zafír boltíven kigyúlt
egy szecessziós csillag
rózsálló pisztáciaszín citromsárga
a Szentháromság kavarog zajlik
e csillámporos kaleidoszkópban
tükörképek hullnak az ablakon át
ametisztillat úszik szerte
a Mágus a főhajót vizsgálgatja
töpreng mit is kell felújítani
a tavasz következő zsinatáig
egy lepke meggyón a napnak

A koncert közepén
léptem a kápolnába
a férfiak tekintete
sorban felém fordult

A falakon kották
taktusai függtek
hangyafejek misztériuma
a nap kéziratai

Akkor érkeztem mikor valamiképpen
már minden megszületett
mikor az élet éppen
a legjavában zajlott

Maradhattam volna egyhelyben
senki sem kényszerített
maradhattam volna mindvégig
ám a nyilvánosat választottam

Azóta a sötétről álmodom
melyben vágyak hallgatnak

Az ikon előtt száját festő nő
szebbnek akar látszani,
vonzóbbnak tűnni a szentnél,
szemébe ötleni az imádottnak,
elérni, hogy megremegjen
a Pantokrátor isteni szíve,
hogy rettentő ujjait leeressze.
A száját festő nő —
a hiúság és a tetszelgés ikonja.

Amit a sötétben mondok, ismételjétek a fényben.
Egy vödröt viszek, benne mosolytól csillogó víz.
Még a rázkódástól sem
ráncosodik a tükre.
Egy vödröt viszek óvatosan a fasoron át,
a levelek nem mernek a vízre hullani.
Amit hallotok, hirdessétek a tetőkről.
A fa tanulókört vezet a fákról, a hollók
a tanár köré gyűltek és megérintik a töltőtolluk.
Ismétlem, hirdetem.