Ez minden. Többé
soha semmi
nem történik már.
Mire vársz.
Álom, hó: lágyan s melegen kavarognak
a hamu fekete pelyhei, szabadon hullnak,
csendben. Beborítják, érzéssel, buzgón a földet,
a fákat, a házakat, aludjatok. Aludjatok békén,
biztonságban: városok, házak, kertek,
szemek és szájak, biztonságban: semmi rossz
sem történhet, minden
megtörtént már.
Örökké emlékeztetnek engem, még akkor is, ha
majd megszűnik dobogni szívem: a Szent Anna-templom
ezüstös harangocskája, a Wawel sötét harangjai,
a Tűztorony rekedtes, a bencések sürgető harangszava;
arra emlékeztetnek, amikor a B³onie-rét szélén
mentem, egyre közelítve a városhoz, egyre erősebben
és tisztábban hallva a harangszót: a létet
ajándékozták, örökre. Téged
nem emlékeztetnek semmire.
Ez elmúlik, szenvedély és metafizika nélkül.
Rézsút átvágok a Piactéren, a Kórház utcában
mogorva, kora reggeltől részeg munkások
lomhán bontanak egy régi házat, még
a királyi időkből, téglapor olvad fel az utca
sarában, december van, kedd, nemsokára itt
az ünnep.
Ebből igazán semmi sem
következik, hogy most, ugyanazon
rothadó levelek páráját belélegezve,
egyszerre nézzük, az a férfi és én
éppen ugyanazt a fát, igazán
semmi: ő nézi, én nézem, a fa
meghal — itt mellettünk, nagyon
távol.
A krisztusi kor, a veszteség
kora. Tudom-e már,
valójában mit is akarok? Nem,
nem tudom. Mit nem akarok?
Nem akarok meghalni,
mindenesetre nem akarok úgy
meghalni.
Tizennégy halottak napja e városban: már
vannak itt sírjaim: Ela, Piotr, Leszek,
Janusz, Staszek, Gwizdek — mind
fiatalabbak nálam. Már veszélytelenül
gondolhatok az életükre: mind befejezett
és teljes, nagyszerű, akár egy érett és
lédús gyümölcs. Elérhetetlen szép
azoknak, akik hanyagul és össze-vissza,
nap nap után — ahogy én is — tovább
haldoklanak.
Egy levél, az utolsók közül, elvált a juhar ágától:
kering az áttetsző októberi levegőben, lehull
a többi halmára, mozdulatlan, kihunyva. Senki más
nem csodálta meg bájos harcát a széllel,
nem követte röptét, senki sem ismeri fel, ahogy
a levelek között hever, senki sem látta,
amit én, senki.
Magam vagyok.
A lélegzés kegyelme és az emlékezet
adománya, az éhség, a szomj és az álom
kiváltsága, a látás adománya, az érintés,
az öröm és a kín kegyelme — mindez
túlságosan is sok. Ha csak egy percre is,
feledkezz meg rólam, Uram.
Soha nem írok hosszú verset: amit
e világból megismertem, nem engedi,
hogy hazudjak: csak addig tart, míg
kettőt kortyolok a levegőből, egyetlen
pillantásig, szívgörcsig. És csakis most
vagyok, s mindaz, ami itt van velem,
alig tizennégy sorra ha elég, egy oly rövid
versre, akár egy káposztalepke léte, a fény
egy villanása a hullámon, egy ember élete,
egy székesegyházé. Tizennégy sor és az,
ami közöttük bújik: a fény egy befejezetlen
villanása, egy káposztalepke örök élete,
egy ember, ki éppen átkel
a halálon.