— profán kantáta —

fekete-fehér concertók kora
szétfájni puhán
barbár hegedű
instruálja a szinapszisokat
a vérben szesz
a térben dzsessz dübög
életrajzás és
szálkák gyermekeknek
harmadnapon
hattyút józanít mámor
csak legyen meg a te akarata
tudatok mélyén
törten kuporog
és tündököl
az egyetlen szubjektum
önmagjainkban
ugyanaz az én
éntelenség
hamismás alanya
ki ne akarna
jambust zongorázni
apokrif fény
médiuma a nyelv
révén leszek
aki téged vagyok
ki hasadt ránk hogy
ennyivé szóródtunk
s miféle egy lesz
kivé összeillünk
ízlés választ
igazságok közül,
más szóval lélek
de ami igaz
nem ember érdekében
szabatos
senkire szabva
ragyog a teljesség
így igazságos a világ
bár áldás
és öröm
lénytől elmásíthatatlan
névtelen forrás közöl
óceánt
esthajnalon
fényre hasonlít minden
méhes zizeg
a kertek tudatában
nagy szirmait
kibontja évszakunk
és tavasz édeslik
a tavaszokból
fűben labdázni
születik a szellem
egy identitás tónusai
bújnak elő
a nyelv alól
de nyelv alól
szavak identitása
előbb ébred
fölénk de ébreszt
bújás tónusa
málnabokor strázsál
ablak előtt
hogy az ablakot
el ne csenje nézés
se már a bokrot
ilyen édesen
beszélsz beszél a nyár
ilyen édessé
a látáshoz
mely kertet konstatál
szemet rendelni
múlhatatlan lecke
zongora nélkül zongorázz
hogy halljuk