A Telepi György-kultusz megteremtése


Kezdetben volt egy ötlet, egy teremtő gondolat: „legyen”! Lehet, hogy minden csak ennyivel kezdődik. Lehet, hogy kezdetnek ennyi is elég. Azután „évmilliókig eljár tengelyén…”
2001-ben pályakezdő muzeológus voltam, amikor dr. Ónodyné Ágoston Éva Antónia asszony (immár túl a 90. életévén) azzal kereste fel a Herman Ottó Múzeum Történeti Osztályának vezetőjét, főnökömet, dr. Rémiás Tibort, hogy dédapjának, Telepi Györgynek néhány eredeti dokumentumát a múzeumnak adományozva méltó (szellemi) emléket állítana a nagy elődnek. Színháztörténeti dokumentumokról lévén szó, az Irodalomtörténeti Gyűjtemény felelőseként hamarosan én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy Éva nénivel rendszeresen kapcsolatot tartva beleáshattam magam Telepi György életművébe, egyúttal betekintést nyerhettem abba a csodálatos, élő hagyományba, amelyet Éva néni az elbeszélő családi hagyomány őrzőjeként megosztott velem. A panellakás kis szobája zsúfolásig telve a nagypolgári múlt emlékeivel: nagy, sötét olajfestményekből álló ősgaléria a falakon, százévesnél idősebb eredeti fotók, dokumentumok, sőt ritka korabeli bútorok… És mindehhez a kifogyhatatlan családi történetek sokasága egy olyan ember szájából, aki lenyűgöző személyiségével épp olyan, mint azok, akikről oly nagy szeretettel és megértéssel beszél. Szavai nyomán, az ősök figyelő tekintetétől övezve, egy régmúlt világba léphettem be, amelyről álmomban sem hittem volna, hogy a mai Miskolc határain belül még létezik ilyen.
Őszintén szólva úgy gondoltam, mindez csak azért szükséges, hogy egy szakmai tanulmányban minél hitelesebben beszámolhassak a Telepi-életműről (amely önálló levéltári kutatások eredményeivel 2003-ban meg is jelent a múzeum évkönyvében), de jelentősen alábecsültem Éva néni terveit: az én munkám csupán egyetlen — noha nem jelentéktelen — tégla volt az építményben, amelyben minden elem a nagy egészet, magát a kultuszt szolgálta.
— A millennium tanított emlékezni — hallottam sokszor Éva nénitől, mintha neki magának is feltárandó feladatot jelentett volna saját múltja, ősei munkássága. A millennium alatt nemcsak a múltra mint értékre irányuló egyre nagyobb figyelmet, de az újra polgárosodó magyar társadalmat is értette. Nem véletlen, hogy a kapuit éppen 1996-ban megnyitó miskolci Színháztörténeti és Színészmúzeum szintén becses Telepi-relikviákkal, két eredeti serleggel gyarapodott Éva néni adománya révén. Máris két intézmény, valamint az ezekhez tartozó szakembergárda kapcsolódott be a narrációs közegbe, a kultusz ápolásába.
De mi is az a kultusz? Látszólag egy személyre, tárgyra vagy eszmére irányuló nagyfokú kollektív tisztelet? Az e mögött meghúzódó társadalmi konvenció? Közösséget összetartó hagyomány vagy szabályok szerint végzett ismétlődő cselekvéssor? Esetleg mindez együtt? A kultuszkutatásnak könyvtárnyi a szakirodalma, az antik vallási kultuszoktól a (poszt)modern divatjelenségekig. Mindebből számunkra most az a lényeges, hogy a számos megjelenési formájuk ellenére a kultuszok mélyszerkezetükben — valószínűleg pszichológiai okok miatt — nagyon hasonlítanak egymásra; mondhatni egy mai modern, „mesterségesen felépített” kultusz akkor hatékony és időtálló, ha ugyanúgy működik, mint az ősi, spontán vallási kultuszok.
Nézzük hát meg, miből is építkezik a Telepi-kultusz. Az egyik legfontosabb tényező (régen is és most is) a kézzelfogható kultusztárgy vagy kultikus tárgy megléte. A vallási kultuszoknál ilyen lehet egy ereklye, a szent életű emberhez szorosan kötődő tárgy, esetleg konkrét testmaradványa: bármi, ami objektíven bizonyíthatja a kultikus személy létezését, valódiságát. Akkor különösen meggyőző, ha ez a tárgy beépül a narrációs hagyományba, ha pontosan elbeszélhető, hogyan kapcsolódik a kultikus személyhez. Nos Telepi esetében három ilyen tárgy, tárgycsoport is létezik, három különböző helyszínen: az eredeti 19. századi dokumentumok (szerződések a Nemzeti Színházzal, színházigazgatói ajánlólevelek) a Herman Ottó Múzeumban, a két ezüstserleg (amelyeket Telepi a Nemzeti Színház társulatától kapott színészi pályája tiszteletére) a Színészmúzeumban, illetve egy portrémásolat Telepiről Tard község polgármesteri hivatalában — utóbbi Veres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház egykori díszlettervezője, Telepi késői szellemi (és hivatali) utóda keze munkája. (Természetesen léteznek még Telepi fennmaradt magánlevelei is a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeumban, de ezek földrajzilag távol esnek az előbbiektől, ráadásul e levek tartalmát beemelte a kultuszba a tanulmány.) Ezek a tárgyak tehát amellett, hogy hitelesítőek, még kultuszképző erővel is bírnak: az általuk megrajzolt virtuális háromszögben működik legintenzívebben a Telepi-kultusz.
A kultikus tárgyhoz magától értetődően kapcsolódik egy kultikus helyszín, a kultikus cselekmény(ek) színtere, a „szent hely” a kultusz szempontjából. Ezt a szerepet a tardi Telepi-emlékhelyek töltik be elsősorban, hiszen — lássuk be — nem egyszerű egy egész országot bejárt 19. századi vándorszínésznek méltó kultikus helyszínt találni. Telepi György élete utolsó évtizedét lányánál töltötte a faluban, házuk a jelenlegi polgármesteri hivatal helyén állt. Ezt a tényt rögzíti az épület falán egy márvány emléktábla, amelyet 2001 októberében helyeztetett el Éva néni és Tard község önkormányzata a mai helyén. Ez a tábla lett a kultuszhelyszín első megjelölője. Követte egy jelképes sírkő a tardi temetőben, lévén, hogy Telepi a faluban hunyt el és lelt örök nyugalomra, eredeti sírja azonban mára az enyészeté lett. A sírkő és az emléktábla tehát a kultikus személy értékteremtő pályafutásának a végét szimbolizálja, ezáltal szomorú, de felemelő, katartikus eseménnyé avatva a megemlékezéseket. 2015 novemberében csatlakozott a helyszínekhez Kisléta, Telepi szülőhelye, ahol — Pénzes László kezdeményezésére — a görögkatolikus parókia falán jelöli emléktábla a születés tényét. Ennek ellenére a kultuszban (még) nem tölti be a „Betlehem” jelképes szerepét: távol is van, érezhetően gyengébb is ott a kultusz mozgósító, összetartó ereje, a kislétaiak talán nem érzik eléggé magukénak Telepi életművét. Szóba került azonban egy harmadik helyszín is, de ennek beazonosítása és szakmai hitelesítése a mai napig nem történt meg. Telepi ugyanis először Diósgyőrben telepedett le, amikor visszavonult a színészi pályától, sőt templomfestőként itt még viszonylag aktív éveket élt. Dérynéhez hasonlóan a diósgyőri koronauradalom egyik, közelebbről nem ismert, hivatali lakásként szolgáló épületében lakhatott, ilyenből azonban több is van a Kossuth utcától a várig. Amíg tehát a történész nem tudja pontosan megnevezni, addig a helyszín nem válhat kultikus helyszínné, szimbolikus „templommá”.
Nyilvánvaló, hogy a kultusz emberek közösségében működik, egyfajta közös tudati jelenlétet igényel, tehát vannak bizonyos személyi feltételei. Hasznos, ha mindig van egy kultuszkarmester (kultusznagymester?), aki irányít, összefog, szervez. Sokáig az alapító Éva néni töltötte be ezt a szerepet korát meghazudtoló agilitással, ugyanakkor kedvességgel, hittel és szeretettel. A kultuszban az az igazán felemelő, hogy túlmutat az emberi élet szűkös határain: az ő 2009-ben bekövetkezett halála után is él, létezik a Telepi-kultusz, noha hívei fogyatkoznak (2018 decemberében veszítettük el Veres Attilát). Ezért lenne fontos az új hívek toborzása, lehetőleg a fiatalabb korosztályból, a folyamatosság biztosítására — akár generációkon keresztül. Ugyanakkor — és ezt Éva néni kiválóan észrevette — a kultuszpapok hitelesítő munkája nélkül nincs valódi, működő kultusz. Történészek, színháztörténészek, művészettörténészek kapcsolódtak be a közös munkába, járultak hozzá a kultusz kialakításához, működéséhez, vonzóvá tételéhez. Különösen a kezdeti időszakban vetítettképes tudományos előadások, cikkek, tanulmányok, életműkiállítás, sőt egy a budapesti Nemzeti Színházban tett szakmai látogatás is erősítette, alapozta, ha úgy tetszik magyarázta a kultusz létjogosultságát. Fájóan hiányzik azonban egy könyv, egy összefoglaló, reprezentatív képes album, amely bárki számára érthetővé és láthatóvá tenné a Telepi-kultuszt: nyersanyag lenne hozzá, talán a közeli jövőben valósággá is válik.
Addig is a kultuszt az évente visszatérő esemény, mint egyfajta istentisztelet tartja életben: a koszorúzás a tardi emléktáblánál és a síremléknél. Közmegegyezés szerint nem Telepi születése vagy halála évfordulóján (az előbbi sokáig bizonytalan is volt), hanem — és ez is milyen zseniális — a tavaszköszöntő György napon, ami kétszáz évvel ezelőtt is ugyanarra a naptári napra esett, és amit Telepi nagy valószínűséggel maga is jókedvvel megünnepelhetett. Az eseményen helyiek és vendégek közösen vesznek részt. Az önkormányzat képviseletében különösen Czufor József egykori polgármester volt aktív és elkötelezett híve a kultusznak, felismerve annak előnyeit is a falu számára. Szikszai Imre tanár úr, tardi pedagógus, maga a megtestesült kedvesség, egyetlen alkalmat sem mulasztana el, sőt az ő ötletességét dicséri a népviseletbe öltözött „tardi menyecskék” felvonultatása is az ünnepélyesség fokozása kedvéért. S természetesen elmaradhatatlan fenntartói a kultikus eseménynek a „messze tájakról érkező” zarándokok. A tudomány képviseletében: Dobrik István, Gyarmati Béla (akivel a „hosszú” tardi utazás során mindig megálltunk bátorítást nyerni a híres harsányi Aranykapcában), Mikita Gábor, Pénzes László, Rémiás Tibor és Veres Attila. A család részéről: Ónody Csilla, Ónody Ákos, Ónody Magdolna, Kovachich Zsuzsanna, a Telepi-családfát összeállító Gulácsy Róbert és kedves felesége.
2020—2021-ben a húsz éve fennálló és működő Telepi-kultusz legnagyobb kihívásával kellett szembenézzen: egy szabad szemmel nem is látható vírussal. Az országos lezárások, a közösségi rendezvények korlátozása átmenetileg a koszorúzást és a hagyományos összejövetelt is szüneteltette. Közben 2019 őszén a falu új, fiatal polgármestert választott, aki jelen pillanatban még nem teljes jogú kultusztag, a „beavatása” egyelőre nem történt meg. Bizton állítható azonban, hogy ezek csupán múló körülmények a kultusz életében. Miért lehet ezt nagy bizonyossággal állítani? Nemcsak az elmúlt húsz év hagyománya miatt, de éppen azért, mert a Telepi-kultusz létrehozása és fenntartása során tudatosan törekedtünk a működő kultuszok fent említett összes elemének kiépítésére, rendszerré formálására. A rendszer mozgása pedig már nem függ egy-két embertől vagy múló járványtól. Ha valaha meg is szűnik, mostanra annyi kézzelfogható és virtuális értékkel bír, hogy bármikor érdemes és lehetséges lesz megújítani.


¹ E rövid személyes jegyzet kereteit szétfeszítené Telepi György (1801, Kisléta–1885, Tard) életrajzának hosszas részletezése. A tisztelt érdeklődőt az alábbi olvasnivalók igazíthatják el: BÉKÉSI Gábor: „Maradok szeretve tisztelő barátod”. Telepi György a dokumentumok tükrében: https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BAZE_Hom_Evkonyv_42/?pg=410&layout=s
PÉNZES László: Telepi György (1800–1885) színész, festőművész, író: https://kisleta.blog.hu/2020/09/25/penzes_laszlo_telepi_gyorgy_1800-1885_szinesz_festomuvesz_iro