Erdő felől

Erdő felől a fehér szél
új holnapot némán ígér,
útra kelnek a madarak,
halott madár, ki itt marad.

Monstrancia és gyertyafény
a sötétlő erdő mélyén
hívogat, mint az angyalok,
ki nem repül, marad halott.

Megelőzöm árnyékomat,
gyorsabb vagyok, mint a vágyak,
haldoklik már a nap fia,
mert alkonyat a halála.

Erdő felől a fehér szél
némán ígér új holnapot,
a múlt kútja akkor beszél,
amikor én elhallgatok.

Lelkem belelóg a tájba,
halkan mormol, mint a patak,
a nap fia akkor árva,
amikor lekonyul a nap.

Árnyékomat megelőzöm,
gyorsabb vagyok, mint a vágyam,
szárnyam annak adom kölcsön,
aki sokkal gyengébb nálam.

Erdő felől a fehér szél
új holnapot ígér némán,
gyertyacsonkok között bálvány
csillagfényben már nem remél.

Telek heve, nyarak jege,
út szélére vetett madár,
alkonyatkor boldog halál
látogat meg szemlesütve.

A tékozló fiú atyja
a leányát hívogatja,
de a leány többé soha
nem tér vissza már a házba.

Erdő felől a fehér szél
felakasztott testről mesél,
fehér a test, nem járja vér,
tarisznyában bor és kenyér.

Aki látta, kornyadozott,
kecskebakot feláldozott,
szarvassá is átváltozott,
üres a sír, már nincsen ott.

Az áruló nyelve alatt
tenger felé úsznak halak,
halott a hal, halott marad,
míg formát nem ölt az alak.

Erdő felől a fehér szél
sikoltva lágy enyhet remél,
örök idő, végtelen tér,
a valóság bokáig ér.

Erdő fölött fenn a hegyen
atya, fiú, bárány megyen,
szétszéledt már, ami szégyen,
tűz elfolyjon, víz leégjen.

Erdő alján megy le a nap,
harminc ezüst nyersen marad,
az elmúló idő ugat,
a szűkölő tér megharap.

Erdő felől a fehér szél
havat hordoz, süvölt a tél,
a hólepte tájnév fehér,
összebékül észak és dél.

Az áldozat vére fagyos,
a tajtékos ég haragos,
a hiányzó rész darabos,
ritmustalan és dallamos.

Nem a semmi forog szóban,
csak az, ami mondja halkan,
a folyosón ég a villany,
csöndem van és nincsen szavam.