Hallgassunk zenét! — kérte Lóci,
apró kezével nem bírta
a rádiót egyedül bekapcsolni,
a zsinór mint a szederinda rinda
máris kifeszült a konnektorban és
recsegett, ropogott újra,
a dallam lett a csönd kontúrja,
egy láthatatlan partitúra.
A Süss fel Nap! szólt, egy álmos
zongora, ahogy Bartók megálmodta.
Lóci az ablakból leste a korongot,
ahogy megfürdeti a tegnapi pocsolya.
A mélyből is felragyogott,
már ketten néztük a két Napot,
egyet az égen, és egyet, ami
a mélyben is a fénybe markolt.
Apu, ha két Nap ég, miért nincs igazán meleg? —
magamhoz vontam, érezze ő is, ami engem éget,
csak ne vegye észre a szégyenemet, úgy őriztük
egymást, mint a napégette száraz falevelek.