Amikor alaktalanná válnak a hibiszkuszok,
a kitágult pupillával vadászni induló
falusi macskák, és közömbössé
a mézízű, fehér gesztenyevirágok:
           naplemente,
kipirult túlpart, lámpafény-ébresztő
és Csontváry zöld lombjai —
s ha darabjaira hullik az éjszaka:
           reggel.
Olyan szokványos, olyan személytelen és szigorú:
félelmek nélkül belehajthatnám fejem,
és megébredhetnék benne,
világosságba szédülten,
testetlenül.

(1991)

Amikor alaktalanná válnak a hibiszkuszok,
a kitágult pupillával vadászni induló
macskák, és közömbössé a mézízű,
fehér gesztenyevirágok:
          naplemente,
kipirult túlpart, lámpafény-ébresztő
és Csontváry haragos lombjai —
s ha darabjaira tisztul a homály:
          reggel.
Olyan szokványos, olyan személytelen:
félelmek nélkül belehajthatnám fejem,
és megébredhetnék benne
világosságba szédülten,
testetlenül.

(2021)

Utoljára majd úgy élünk,
akár a fatörzsből kirajzolódó
fiatal testek.

A hajunkra iszapot kenünk,
a vállunkra vért és gyötrődést,
hogy elrettentsük a sötétséget és azt a
néhány embert, aki még közel jön hozzánk.

Máskor meg tiszták leszünk,
megejtően tiszták és szépek, akiket
megbámulnak a járókelők
és a kényelmes, kora esti vadgalambok.

Utoljára majd úgy élünk,
mint az öngyilkosok.

(1992)

Idővel olyanok leszünk,
akár egy csonkolt fatörzsből
napfényre törő test.

Homlokunkra és hajunkra
sarat kenünk, a vállunkra
kormot, vért, ujjaink görcsben
adják hírül a gyötrelmet.

Más napokon tiszták leszünk,
megejtően szépek, sárgult
falevelek gyűlnek körénk,
kora este a galambok.

Végül majd úgy élünk,
mint az öngyilkosok.

(2021)

meghalt a fény meghalt a dal
csak a lámpák szenvtelen búgása
maradt az estében
a személytelenség varázsa a kábulat
Augusztus herceg könnyelmű táncai csókjai
a gyufa a parázs
aztán a csikk a sétányok margóján csend
hattyúbalett az öbölben a kikötő hullámzó foltjai
árbócerdő vitorlák halcsontváz hajadba fésűnek
a fák a házak a túlparton emberek
„az éjszaka ott is feledhetetlen lehet”
őszintébbek az ölelések gondolhatják ők is
a túlparton

(1992)

muskátlik álma
az ágyás, borostyánnal
futtatott sírkert

*

a nyári esték igézete Augusztus herceg csókja

*

odaát remek
lehet, gondolják ők is
ott, a túlparton

(2021)

A csillagjósok azt hirdetik, ez lesz
az utolsó nyár, ahol még
felismerhetjük az Istent. Nevetünk,
sokáig nevetünk, aztán elfordulunk,
és belehullunk az izzásba.
Ősz sem lesz többé, sem levelek, vizek,
a folyókat keressük sápadtan, hiába,
a templomok tornyait, ajtaját, oltárát,
ahol még feláldozhatnánk magunkat.
Istenem — ingatjuk fejünket dacosan —,
Istenem, milyen fiatalon…
A pillantásokban rémület.
A levegő egyre kevesebb.

(1991)

Miféle csillagjósok, miféle utolsó.
Nagyotmondás, manír, fellengzősség.
Bármely írás lehet az utolsó,
bármelyik ősz lehet a végső.
Jól van már, hullani izzásba,
meg oltár, rémület, satöbbi,
szótárból összevakart latin verscím,
és a tetejébe önmagunk feláldozása,
ezt te sem gondolod komolyan, ugye.
Majd harminc év múlva, majd akkor,
ha több lesz a halottad, mint az élőd.
Több komolyságot és lazaságot,
főként több humort, ifjú barátom.

(2021)