miért van a semmire hinta kötve
csak pörgünk és lendülünk körbe-körbe
miért száguldunk át úgy a világon
hogy nem marad utánunk se por, se lábnyom
miért éget álmot a napfény szemünkbe
nem látunk, csak nézünk a távolba merülve
miért ég a testünk ezer fokos lángon
ha nem marad utánunk se por, se lábnyom
miért kérünk időt, ha elég egy pillanat
és elhagyjuk egymást, ha eljön a virradat
miért fekszünk egyedül a vetetlen ágyon
így nem marad utánunk se por, se lábnyom

2018

kettészakadni egyben maradva
átébredni alkonyból pirkadatba
kulcsot tenni egy nyitott lakatba
forgolódni a vágytól maratva
sikítani a törékeny falakra
a válladat tarkódig harapva
leheletedet belélegezve
arcod játékán elrévedezve
tenyered kulcsolva kezembe
tekintetünk párásan elegyedve
halkan elhaló sóhajod fülelve
a véget nem érőt újra-újrakezdve

2019

Odakint a tavasz megállíthatatlan.
Én bent, hét emeletnyi magasban
kalitkába zárom az újjászületést.
Mégis, nap mint nap körbe járom,
gondolatban, hetedhét határon
túl is elérem zöldellő erdőimet.
Addig, amíg kint fenyeget a lét
nekem a kanapé a szirt, a szőnyeg a rét
és a kávé gőzöl felhőt a plafonra.
…és a csend, mint elmém diktafonja,
minden szót rögzít, ha nincs is kimondva,
a lélek a vágyait sorolja szüntelen.
Látod, engem is elértél, pedig
szerelmet végképp nem reméltél
az álarc mögé zárt kényszerű magányban.
Nem mozdulok, te is bírd ki még
amíg a fű lesz takarónk, a domboldal kanapénk
és új értelmet nyer a kezem a bőrödön…

2020